Tóth G. Péter szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 25 (Veszprém, 2008)

hez tartozott. A forrásban található településállománynak a közel azonos időt bemutató Magyarország Történeti Helységnévtára sorozat vonatkozó köteteivel

19 történt öszszevetése során meggyőződhettem az összeírok alaposságáról. Az összeíró jellegű források sorában utolsóként az 1777-es egyházmegye-rendezésről kiadott rendelkezések mellékleteit kell megemlítenem.

20 Ezekben részletesen megtalálható az egyházmegyétől elcsatolt, illetve az egyházmegyéhez csatolt plébániák leírása. Az egész egyházmegyét felölelő összeírások mellett, amelyeket az adatbázis elkészítéséhez használtam fel, az egyes esperesi kerületek alakításának, módosításának vizsgálatához a Padányi Bíró Márton helynökségétől vezetett ún. püspöki protocollumok

21 voltak elsődlegesen segítségemre. A rendkívül részletes, s eddig alig felhasznált jegyzőkönyvek bőséges tájékoztatást nyújtanak nem csupán az esperesi kerületekre vonatkozóan, hanem a plébániák tekintetében is. Ez utóbbi információkjelen dolgozathoz való összegyűjtéséről sajnos le kellet mondanom. A téma nagyon fontos forráscsoportját képviselik az egyes esperesi kerületekben vezetett jegyzőkönyvek. Ezek egyrészt tájékoztatást nyújtanak az adott kerületet (is) érintő rendelkezésekről, döntésekről, másrészt részletes képet adnak az esperesek tevékenységéről, a kerület plébániáinak állapotáról, papságáról. Segítségükkel a mindennapi lelkipásztori munkába pillanthatunk be. Sajnos az egyházmegye XVIII. században fennállt kerületei közül eddig csupán kettőnek, a fehérvári kerületnek és a kaposi, később kaposvári kerületnek a jegyzőkönyveit sikerült fellelnem.

22 Annak a szinte kimeríthetetlen forrásanyagnak a szisztematikus felhasználását, amelyet a Veszprémi Püspöki Levéltár további sorozatai nyújtanak a korszakra és a témára vonatkozóan, idő hiányában sajnos mellőznöm kellett. Mint a forrásokról elmondottakból kiderül, igyekeztem kerülni a feldolgozások és forráskiadások használatát, ahol tehettem, az eredeti anyagot vettem kézbe. Témám adta sajátosság, hogy elsősorban egykorú forrásanyaggal kellett / lehetett dolgoznom. Ez azzal kecsegtetett, hogy minimálisra szűkíthetem az emberi emlékezet torzító hatását. Másrészt a források és a vizsgált adatok jellege — elsősorban összeírásokról lévén szó, amelyek adatai közül engem jelen esetben csak a plébániák léte, a hozzájuk tartozó leányegyházak, valamint az esperesi kerületi beosztásuk érdekelt — a tudatos manipuláció lehetőségét is korlátozta. A fentiekben bízva egyfajta mechanikus munkára számítottam, legalábbis az adatbázis összeállítása során. Ez többségében így is történt, de akadt néhány tanulságos, elgondolkodtató eset. Legelőször a forrásokban használt terminológia olykor csalóka voltára kell felhívnom a figyelmet. A XVIII. század első fele az egyházmegye újjáépítésének az időszaka, amikor egyre-másra születtek különböző összeírások, rögzítve ezzel az aktuális helyzetet, illetve tervezve a jövőt.

23 Ezek szerzői látszólag egyértelműen különböztették meg egymástól a valóságot és az elképzeléseket. Hármas terminológiát alkalmaztak a plébániákra. Az antiqua (ősi alapítású) és neoerecta (újonnan létesített) plébániák voltak a létező, s a neoerigenda (újonnan alapítandó) plébániák voltak a tervbe vett pásztorációs helyek. A fogalmak azonban olykor összecsúsztak, s nem volt valós — időben legalább hozzávetőlegesen meghatározható — különbség az ősi és újonnan alapított plébániák között. A már megalapított jelző pedig — feltehetően a plébánia szervezésének megindulását követően — olyan településnevek mellé is odakerült, ahol a továbbiakban nem, vagy csak évek, évtizedek elteltével találtam plébániára utaló adatokat. Ezt a nehézséget — valamennyi adat visszaellenőrzésének lehetetlensége miatt — jelen tanulmányban úgy oldottam fel, hogy csak azokat az összeírásokat használtam, amelyek kimondott céljuk szerint csak és kizárólag a már létező plébániákat vették sorra. Nem vettem figyelembe