A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 24. (Veszprém, 2006)

Ács Anna: Móricz Zsigmond országjárásának veszprémi és balatonkenesei állomásai

„Balatoni fürdő Leggyorsabban fejlődik a szórakoztató üzem. A régi falusi kocsmát az idén átalakították. Az udvaron körül huszonnyolc szobát építettek s a nagy ivót színpaddal ellátva bál-teremmé alakították át s csakugyan, mikor éjfélkor megérkeztem, még mindig ültek a bárban vagy tizenöten, akik parányi poharak mellett várták a dsessz-muzsikát. A zenészek unatkozva mint viaszbábok álldogáltak a színpad előtt s mögött. Piros boy-kabát volt rajtuk. Éppen úgy hatott a helyiség, mint valami kikötő városban. Itt is kiköt a balatoni gőzös. Hajnalban valami bennszülött-hangra ébredtem fel. Mély bariton, de női hang: monotónul valami különös károgásforma szót ismételt: kiszámíthatatlanul sokszor: Ruccanyá... Ruccanyá... ruc! Az ablak egy parasztudvarra nyílt. Ez az udvar az utolsó száz év alatt semmit sem változott. Szemben a dunántúli kisemberek sajátságos csűrje, mint a púpos teve kornyadozott. A szalmakazal megtoldva állásfákkal s ezeknek a tetejére igen nagy tömegben felrakva szalma, amely ideiglenes épületként védi a polyvást és a gazdasági gépeket. A polinéziai szigetek ősi, primitiv építkezéseire emlékeztet. Maga az udvar oly szemetes, ahogy csak lehet. Az udvar felét a télen elfogyott rőzse maradéka borítja, más felén az elhullott trágya, szalma, paréj és dudva hever. Az istálló is szalmatetejű; előtte egy lucernával félig rakott ócska szekér. Az udvar ékessége s elevensége a sok kacsa. Fiatal, de már jó húsban totyogó kacsák gurulnak egymás után jobbról-balra, balról-j óbbra. Egymást soha el nem hagyva, s mindig hosszú sorba oszolva. Az istálló ajtajában áll egy nagyon vastag asszony s ő mondja szakadatlanul, ahogy mozdulatlanul áll s nézi a rucáit, hogy ruccanyááá, ruccanyááá, ruc, ruc... Félöttől kilencig figyeltem. Július közepe. Most kellene aratni. Igaz, az aratók be vannak vonulva. De az ember azt hinné, az itthonmaradottaknak annál több a dolguk. Ebben az időben van a földművesnek a legtöbb munkája s ez a szaka az évnek, mikor egy gazdának s gazdaasszonynak meghalni sincs ideje. Ezen az udvaron ebben a reggelben semmi sem történt. Egyáltalán semmi munka nem folyt. A kövér asszony után megjelent egy még kövérebb, az öreganyja, később egy legkövérebb, a kislány. Különös, mind a három nő bámulatosan erős termetű. A lány nem több tizennyolc évesnél, de a szoknyája mintha hordót kerekítene. Ilyen kövér embereknek mindenesetre lassabb a járása, nem szeretnek lehajolni. A lány még feltördelt néhány rőzseágat s bevitte a két tenyerében, eltartva magától, de a másik két kövér néni a világon semmit se tett. Még az anya kiáltotta a hadi jelszót: ruccanyááá, rue, rue. A nagyanya azonban nem adott hangot s se nem tett, se nem vett, csak végigment az udvaron egyízben, aztán vissza be a házba, lassan. A gazda kijött az istállóból a kétágú vasvillával a szekérből kivett egy kis lucernát s bevitte a lovaknak. Ezt négy óra alatt kétszer tette, különben semmi olyan dolga nem volt, ami az udvaron folyt volna. A gazda sovány, de életpiros arcú ember. Falusi módra nem sokat törődik a külsejével: ez falun karakter dolga. Megjelent egyszer a kis fia is, aki az ő fajtája, vékony és szép gyerek, úgy öltözve, mint egy diák, valószínűleg az is, de a fején levente-sapka van. Talán mégse diák, csak rövidnadrágos úrfi. Rőzsét vágni küldték ki; teljes félórát elácsorgott s egy hihetetlenül elrozsdásodott, ágból hajlított rámájú rossz fűrészt kalapált egy rettenetesen elócskult kisbaltával. Látszott, semmi sem sürgős. Mindenkinek a mozdulatán az látszott: jóllakott emberek, akiknek semmi sem fontos. Még egy emberi lény jelent meg. Egy igen sovány jobbágy-asszony, aki kihozta a kacsák megvágott élelmét. Ez az egyetlen, akiben munkatempót érezni. Dolgozott és sietett. A kacsák megrohanták a korpás takarmányt, zöld dudva, talán csalán volt megvágva nekik s rettenetes falánksággal elhabzsolták, akkor elmentek a pelyvás dombra s attól kezdve ők is hevertek, mint kövér sárgás pondrók a trágyadomb oldalán. Tyúk csak három-négy volt és csirke valami tíztizenkettő. Kacsa volt vagy huszonöt. Szeretik a kacshúst. Mikor elmentem a hotelből, kilenc órakor, ott állott a gazda az utcán, összefont karral s egy remekfejű fehér öreg atyusnak éppen azt mondta: - Én kétszer megpermeteztem, én többet nem permetezek! Ezt olyan elszántsággal mondta, oly dacosan, ahogy őse azt az aranyjánosi szót, hogy: „lássuk uramisten, mire megyünk ketten". Felkelt négy órakor s kilencig más érték belőle ki nem jött, csak ez a kijelentés, hogy ő többször nem permetez. A mezőn keskeny parcellák közt visz az út. Errefelé a föld nagyon kövér, tápláló és nevelő. A Balaton partján csak tíz éve telepítettek parkot, az már oly hatalmas és buja, mintha harmincéves volna. Fák füvek és virágok úgy nőnek, a szárazföldi magyar csak irigykedhetik. A petúniának tenyérnyi a virága, még a csúszónak is akkora, mint nálunk a petúniáé. Ellenben a szakszerűen készült vetemények s ültetvények, a rozsok, a krumplik, a kukoricák, a szőlők rendkívül gyengék. 291