A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Veszprém, 2004)
Tóth G. Péter: Parázna lelkek – lelki paráznák: katolikus és protestáns nézetek a lelkek fertőzöttségéről a kora újkorban
Az egyik leghíresebb - Magyarországon is ismert szerző - Jakab angol király démontani könyve, a Daemonologie (1597) szerint például a varázslónők bűnösségét „szurkolással" (pricking) és „úsztatással" (ducking), vagyis vízbe merítéssel lehet megállapítani. A bűn bizonyítéka az, ha a boszorkány nem hullat könynyet, szurkálásakor pedig nem vérzik. 101 Ennek értelme talán nem más, mint az, hogy az ördögi megszállottság eredményeként teste „kiszáradt", „normális" életjeleket nem mutat (vagyis „nem beteg"), amiből következik, hogy „lényegileg halott". 102 Hogy menynyire így lehet ez és miként omlik össze az edényül szolgáló test a démontól való megszabadulás után, jól jellemzi egy Nyugaton is ismert szerző, Magyarországi György 1480-ban megjelent munkája, amely bár egyáltalán nem démontani kézikönyv, mégis fontos adalékul szolgál: „A közönséges gyilkosság a testet és a lelket elválasztja egymástól, de az embertelen és ördögi gyilkosság megöli a lelket, és mint valami oszlásnak indult hullát beletemeti az élő testbe, hogy bűzével másokat is megfertőzzön. Amint ugyanis a választottak példaszerű erénye a testükben lakozó Krisztus szent lelkének jó illata, és a lélek épülésére szolgál, ugyanúgy szolgál a kárhozottaknál az erény színlelése, az élő testben rejlő lélek bűze a lélek megtévesztésére." 103 Vagyis a véletlen és a szándékos gyilkos lelki fertőzöttsége semmi esetre sem lesz azonos. A bizonyító szakasz másik, ördögűzésre utaló eljárása maga a tortúra, amelynek fő célja a testben lévő gonosz lélek szóra bírása, megszólaltatása volt. A tortúra, mint forma egyértelműen a gyónásra utalt, amelyre épp a szentek legendáiban megírt és megélt ördögűzési eljárások a legjobb példák. Az Érdy-kódex egyik, Szent Bernard püspök élettörténetéhez kötött esetében az „ördöggel való társalkodás" intézményiesített (egyházi szertartásos ördögűzés) formáját találjuk. A szent elé vittek egy asszonyt, akiben a hozzátartozók szerint „pokol szellet" volt. Az „asszonyállatnak szája" „csacsogni" kezdett, mondván: - „Nem űz engemet innen ki ez én madárkámból, ki paréjt, káposztát rágogat", vagyis a pap Szent Bernard. A szent ezt hallva elküldte Szent Syrus püspököt, hogy próbáljon a „gonosz szellettel" beszélni. Ám a segéd sikertelenül járt: - „Nem űz engem ki sem Syroska sem Bernaldka" - kiabálta a lélek. Erre Bernard rákiáltott: - „De úr Jézus Krisztus!", mire a „tisztulatlan lélek" könyörögni kezdett, „örömest kimennék ez én madárkámból, [...] de nem lehet, mert nem akarja az nagy úr, [...] az Názáretbeli Jézus." 104 Mint említettem, lényegében a gyónást sem tekinthetjük másnak, mint a bűnös (gonosz által eltöltekezett) emberrel való „társalkodásnak' '. E veszedelmes viszonnyal járó, szentek vagy papok privilégiumának tekintett eljárás mellett a büntetőperes eljárásokban is megtaláljuk a gyónásra utaló társalkodás formáit. A fenti példával ellentétben viszont már nem ennyire kedélyesek a kényszerítő eszközök igénybevételével született tortúravallomások párbeszédjei. A tortúra intézményének XIII. századi bevezetése óta számos eszköz állt rendelkezésére a világi bíróságoknak a démoni megszállottságtól „eltorzult lelkű", jellemükben is az abnormalitást produkáló „gonosztevők" szóra bírására, kiknek szavait, elbeszéléseit többek között a Magyarországon oly népszerű Benedikt Carpzov-féle jogkönyv is kellőképp instruálta. A jogkönyv szerint kérdőív segítségével, pontokba szedve rögzítették, tulajdonképpen szabályos formai keretet adva párbeszédekbe illesztették a gonosztevő és/vagy a testében megbúvó démon kényszerű vallomásait. A szóra bírás kényszerítő küzdelme kezdődhetett a tortúra intézményével együtt meghonosodó helyszínen, vagyis a „föld alatt" a „kövek közé rejtve", magyarán a vallatóhelyiségekben, a szűk, levegőtlen tömlöcökben. Itt, ahová a démoni gondolatokat száműzték, és ahol magát a démont rejtő testet kenyéren és vízen tartva, „éhezésnek" és „szomjúhozásnak" 105 kitéve „megaszalták", folyt a kezelés a testben lévő gonosz lélek kipréseléséhez. Ez az eljárás szabályos ellenpólusának tekinthető a szentek körében is gyakorolt böjtölés intézményének, ahol épp ellenkezőleg a test belsejének szigorú „tisztán tartása", purifikálása volt a fő cél a Szent Lélekkel való töltekezést elérendő. 106 „Tudakozván, az időnek micsoda és minemű cikkelyére jelentené, a Christusnak ő bennek való jövendőmondó Szent Lelke, hogy következnének a Christusra a szenvedések, és a dicsőség a szenvedés után." - mondta Szent Péter (1 Pét. 1.11) erre vonatkozólag. A gonosztevők vagy az annak tartott személyek kiéheztetése épp emiatt tekinthető a ráböjtölés vagy a böjtpárbajok negatív pólusának. A bíróságról kirendelt világi vagy papi személy „tiszta", pozitív pólusa végeredményben azért küzd, „vív párbajt" (duellum) a tortúra eljárása során, hogy a megátalkodott gonosztevő lelkén diadalt arathasson. A tortúrajegyzőkönyvek párbeszédes formában (!) történő rögzítése lényegében tehát ennek a küzdelemnek az írásban történő leképezését, megjelenítését is szolgálta. Ha elfogadjuk Stuart Clark kitűnő eszmefuttatását, miszerint az ördögűzés kulturális modelljét az eszkatalógia szolgáltatta 107 , akkor a vallató eljárás helyszínéül szolgáló helyiségek szimbolikus jelentéseire is, ha nem is a delikvensekre vagy magára a helyszínre, fény derülhet. A középkori, testből való ördög kiűzések fő helyszínének számító szent helyek 171
