A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Veszprém, 2004)
Tóth G. Péter: Parázna lelkek – lelki paráznák: katolikus és protestáns nézetek a lelkek fertőzöttségéről a kora újkorban
(templom, élő szent vagy szent ereklye közelsége) helyett a gonosztevők már életükben, vagyis a vallatás ideje alatt a fold alá kényszerültek, mintegy a főgonosz Sátánnak a Krisztus általi pokolra űzését példázva. Bocatius János, de leginkább Kocsi Csergő Bálint és a protestáns gályarabok emlékirataiból tudjuk, miként képzelték el a katolikusok, és főként a jezsuiták a börtönt, mint evilági purgatóriumokat. Az egyik jezsuita atya a „vasba vert" gályarabokat azzal fenyegette, hogy „Leopoldvárából soha ki nem szabadulnak, mert az éppen purgatórium". Amikor a protestáns prédikátorok erre azzal vágtak vissza, hogy „hátha purgatóriumban jó reménységgel lehetünk szabadulásunk iránt, mert a purgatóriumból, amint ti tartjátok, lészen megszabadulás". A jezsuita páter erre ezt felelte: „De bizony pokol hát, az honnan nincsen váltság." 10 * Másutt a protestánsok gondozására kijelölt lelki atya lökdösve és ütlegelve, katolikus misére kényszerítette a prédikátor rabokat, mondván: „Ördög vagyon bennetek, s azt így hajtják ki!" 109 De a jezsuita „lélek vadászok", ahogy Heltai Gáspár nevezte őket, bevetették a mai kriminológiai szóhasználatban „drogabúzos techniká"-nak nevezett (drogok vagy mérgek toxikus adagjának használata) eljárásokat is: „mérget adtának volt néki, melynek ereje fogyatta életét." 110 A büntetőperek ítélet-végrehajtási szakaszában elkövetett, ördögűzésre utaló eljárásoknak tekinthetjük továbbá a megkövezéses kínhalált. Ezt a büntetést elsősorban az istenkáromlókra és az istentagadókra vagyis az ördög szájával szólókra - rótták ki büntetésül, amely talán nem véletlenül a XVII. században vált gyakoribbá a protestáns-katolikus vallási ellentétek kiéleződésének hatására. Megkövezéssel végezték ki az eretneknek tartott szombatosokat, Krisztuskáromlásnak mondva a „zsidózó" tanok terjesztését. A szentencia gyakran a delikvens nyelvének „hóhér általi" kivágása, majd pedig „Isten ellen való káromkodóként" a kővel való agyonverés volt." 2 A XVIII. századból, végrehajtott megkövezésre utaló forrást már nem ismerünk, amely valószínűsíthetően a vallási türelem új hullámával magyarázható. A bűnös, vétkező nyelv kivágása (és általában minden csonkulásos büntetés), egyébként biblikus párhuzamokra utal. „Hogyha pedig a te kezed vagy lábad azt miveli hogy megbotránkozzál, vágd el azokat, és vesd el tőled; jobb tenéked az életre menned sántán avagy csonkán, hogy-nem két kézzel avagy két lábbal az örök tűzre vettetned. / És ha a te szemed azt miveli hogy megbotránkozzál, vájd ki azt, és vesd el tőled; jobb néked egy szemmel menned az életre, hogy-nem két szemmel vettetned a gyehennának tüzére." (Mát. 18,8-9). A megkövezéses kínhalál ettől eltérő sajátos formájáról számol be a Magyar Simplicissimus, amint egy kassai rablógyilkosra kivégzését ecseteli. 113 A gonosztevő testét hatalmas kövekkel törték össze, szívére és a mellkasára pedig többször ráütöttek, hasonlóan ahhoz, ahogy a Bandinus-kódex említett helyén a torkot és a szívet szurkálták a megszállott lelkének kiszorítására. A gonosztevő elpusztításának aktusaiban itt is az exkatalogikus gondolkodás kivetülését láthatjuk, hiszen a bűnös áldozatot a Sátán krisztusi leláncolásának analógiájára űzik a kövek és a föld alá. A vázolt gondolati és esetfüzérből talán kiderült, hogy e példák mint a büntetési rítus részei nem csak a bűnös ember testének egyszerű elpusztításával hozhatók összefüggésbe. Ha elfogadjuk, hogy különbséget kell tennünk a megszállott áldozat és a szándékosságból gonosztevővé vált személy között, és hogy a megszállottból a papi ördögűző még képes eltávolítani a gonosz lelket, a szándékosan megferteztetett személyből viszont már csak testének elpusztításával, a papi szakértő helyett csak az ítélet-végrehajtó közreműködésével űzhető ki a gonosz -, akkor ezeket az eljárásokat lényegében nem tekinthetjük másnak, mint az ördögűzés drasztikus rítusainak, melynek variáns formái a peres eljárás bizonyító szakaszában éppúgy előfordultak, mint az ítélet-végrehajtásban alkalmazott különböző halálnemekben. 7. Bűnös vagy áldozat Visszatérve az eredeti vezérfonalnak kijelölt bibliai textusunkhoz, a Leviták könyvének 20,6. verséhez, érdemes összefoglalnom a fent mondottakat, hogy a textushoz igazítva és annak katolikus és protestáns olvasatát egyaránt megadva eljussunk a szöveg kora újkori értelméhez. Ágyazzuk be hát, most már a XVI-XVII. századi demonológia irodalom ismert szöveghagyományába versünket, és hasonlítsuk össze annak eltérő olvasatait. Első lépésként felvázolom azt a minden bizonnyal sematikus, nagyon leegyszerűsítő gondolatstruktúrát, amelyet elsősorban Marosvásárhelyi Gergely és Samorjai János, másodsorban a katolikus és a protestáns demonológusok munkáiból hámozhattunk ki. Táblázatban összefoglalva az alábbi eredményhez jutottunk, amelynek lényege, hogy a középkori elképzelés - miszerint a parázna lelkek, démonok, ördögök hajlamosak az embereket, főként a sérülékeny nyitott női testeket megfertőzni - helyett a protestantizmus is kialakította a maga elképzelését és hozzáállását a női lélekről és annak betegségeiről, lelki paráznaságnak bélyegezve azt. 172
