A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Veszprém, 2004)

Schleicher Vera: Balatoni emlékeink. A veszprémi Laczkó Dezső Múzeum Néprajzi Gyűjteményének balatoni műtárgyai

Somlóvásárhelyig. (Lásd például a Városlőd, Kossuth u. 57. sz. épületet, mint Balaton-felvidéki népi műemléket.)

7 Nem vitatva, hogy a Dunántúl e Balatontól északra eső területének tárgyi kultúrájában számos közös jegy mutatkozik (kőépítkezés, intarziás keményfa bútorok használata, kisnemesi viseleti darabok stb.), jelen vizsgálat földrajzi határainak kijelölésekor - az eddigiekben vázolt példáknál nem kevésbé önkényesen - a Balaton menti életformát, tárgyi világot mint a tó (a víz és a vízpart) közvetlen közelsége által befolyásolt kulturális formációt kívánom értelmezni, annak történeti változásain keresztül. A Balaton-melléki lakosságnak a Balatonhoz fűződő közömbös viszonyára vonatkozó megfigyelés Jankó műve óta toposzként vonult végig a Balaton környékével foglalkozó irodalmon, eleve megkérdőjelezve a tóparti települések környező falvaktól elkülönítetten történő vizsgálatának létjogosultságát. Emellett a századfordulótól, de legkésőbb az 1930-as évektől jelentőssé váló idegenforgalom is hozzájárult a közvetlen part menti települések átalakulásához, s így közvetve a balatoni „háttértelepülések", a sok archaikumot őrző szőlőhegyek, az elzártabb Káli-medence és Pécselyi-medence balatoni tájként való felértékelődéséhez. A közvetlen part menti falvak és városok azonban az elmúlt évszázadban éppen az idegenforgalom korai jelenléte, a helyi lakosság és a nyaralók időszakos együttélése, kulturális kölcsönhatásai révén nyertek a Balaton környékének más településeitől némileg elütő arculatot. Jankó kételyei ellenére már a hagyományos helyi népi kultúra egyes - vízhez köthető - elemei, így a halászat, a nád- és gyékényaratás, ajégvágás, homokgyűjtés, sőt a fürdőzés és az állatfürösztés stb. révén az idegenforgalomtól még érintetlen életforma és gazdálkodás is mutat fel olyan jegyeket, amelyek indokolttá teszik e falvak külön vizsgálatát. Áttekintésünkben tehát a Néprajzi Gyűjtemény azon műtárgyait vesszük számba, amelyek a készítés, a használat vagy a gyűjtés helyét tekintve közvetlenül valamely tóparti településhez köthetők. A tárgyak körének behatárolásakor további problémátjelentett a szőlőhegyek kérdése, amelyek a Fűzfőiöböltől egészen Keszthelyig övezik a tó északi partját. A szőlőhegyeknek ugyanis általában csak egy része tartozik a part menti községhez, míg a hegy derekától felfelé eső rész már valamely följebb fekvő Balatonfelvidéki falu tulajdona. (Pl. az Örvényes-Akaii feletti hegyekben a vászolyiak és vöröstóiak szüretelnek.) Mivel „a Balaton mellékén a falvak lakóinak legalább kétharmad része szőlőtulajdonos "

8

, s jelentős a szőlőbeli állandó lakhelyként szolgáló présházak száma is, a szőlőhegyek építészete és tárgyi világa természetesen szerves részét alkotja a hozzájuk tartozó falvak kultúrájának. Ugyanakkor a hegyközségek sajátos jogállása, a bebírók nagy száma, a gyakori tulajdonosváltások, a nyaralóként és „ családi arcképek, biedermeier bútorok és ritka iparművészeti emlékek bizományi áruházaként"

9 is funkcionáló úri villák-présházak jelenléte önálló arculatú külön életvilágokká avatja a szőlőhegyeket, amelyeknek tehát teljesen külön kezelése is indokolt volna. Ráadásul a faluhoz való nyilvánvaló kapcsolódás mellett nem lehet figyelmen kívül hagyni azt az egységet sem, amelyet az egymástól viszonylag távolabb fekvő szőlőhegyek alkotnak - legalábbis az építészet és a szőlőművelő eszközök területén. A Veszprém megye déli részének szőlőhegybeli építményeit két évtizeden keresztül kutató Vajkai Aurél például 10-15 kilométer szélességben állapítja meg azt a sávot, amely sajátos módon éppen formagazdag építészeti megoldásaival alkot egységet a távolabb fekvő, egyszerűbb és egyező típusú présházakkalpincékkel tarkított szőlőhegyekkel szemben.

10 A Balatontól mindössze néhány kilométernyi távolságban fekvő szőlőhegyek (pl. Dörgicse, Balatonszőlős) építményeiből származó tárgyak vizsgálatba történő bevonása mellett is szólnak tehát érvek, ám a leltárkönyvi adatok esetlegessége, hiányossága, pontatlansága miatt sok esetben lehetetlen vagy csak a véletlen (azonosítható fotó vagy adattári-múzeumtörténeti dokumentum) segítségével lehet megállapítani, vajon az adott tárgyat pincében, présházban vagy a falusi lakóházban lelte-e a gyűjtő. Fenti megfontolások értelmében a továbbiakban a jelenleg

11 vízparti területet birtokló településeken gyűjtött és/vagy ott használt, illetve készített tárgyakat vesszük szemügyre, kiegészítve azokkal a gyűjtésekkel, amelyek minden kétséget kizáróan közvetlen a tóra néző szőlőhegyeken (Badacsony, Szentgyörgy-hegy stb.) zajlottak. Az e meghatározásnak megfelelően „balatoninak" minősülő helyszínek tehát, amelyeken 1903 és 2003 között később a néprajzi gyűjteménybe kerülő tárgyakat gyűjtöttek vagy vásároltak, a következők: Balatonfőkajár, Balatonkenese, Balatonfűzfő, Vörösberény, Balatonakaii, Balatonalmádi, Káptalanfüred, Alsóörs, Felsőörs-Kishegy, Felsőörs-Öreghegy, Lovas, Paloznak, Csopak, Balatonkövesd, Balatonarács, Balatonfüred, Tihany, Aszófő, Örvényes, Balatonudvari, Balatonakaii, Zánka, Zánka-Hegyestű, Balatonszepezd, Révfülöp, Ábrahámhegy, Badacsonytomaj, Badacsony, Szigliget, Szentgyörgyhegy, Balatongyörök, Balatonszabadi (Fokszabadi), Balatonkiliti, Balatonlelle, Siófok. 216