A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 23. (Veszprém, 2004)

Tóth G. Péter: Parázna lelkek – lelki paráznák: katolikus és protestáns nézetek a lelkek fertőzöttségéről a kora újkorban

Katolikus olvasat A boszorkány... Protestáns olvasat „ördögi cselekedetek" ...viszonya a Sátánhoz ~ „ördögi kísértések" lélek ...parázna ~ ember társa ...az ördög ~ eszköze partner ...a szerződésben ~ „áldozat" visszavonhatatlan ...ördögi megszállottsága ~ megszüntethető imával, ...elleni intézkedés- imával VAGY testének megkínzásával ÉS testének megkínzásával teste elpusztításával ÉS/VAGY teste elpusztításával A protestantizmus előtti szövegeket és a hozzájuk kapcsolódó gyakorlatokat szemlézve megállapíthatjuk, hogy a középkori egyház erőteljesen gyakorolta az „élet feletti hatalmat", felügyelte és kontrollálta az egyén testét a bölcsőtől a sírig. Erre számos eszköz állt rendelkezésére a keresztelés, a házasság és a gyász vagy a gyónás és a böjt egyházi liturgiájának testeket koreografáló eljárásaival, ám hathatósan tudott beavatkozni akkor is, amennyiben a testet veszély fenyegette vagy már el is érte. Kezelte és gyógyította a testet, ha a gonosz erői ostromolták vagy szállták volna meg. A papok, és gyakran az élő szentek tevékenységének meghatározó eleme volt, hogy az egyén teste feletti egyházi kontrollt többek között a gyónásban és/vagy az ördögűzés szertartásaiban rituálisan is érvényesítsék. A protestáns gyakorlatra is valami hasonló volt jellemző, itt azonban a test feletti kontrollt már nem a kizárólagos egyház gyakorolta, hanem az a lelki közösség, az a protestáns társadalom, amely késztetést érzett arra, hogy az egyén lelki gondjait kibeszélje, annak problémáit a közösség nagyobb nyilvánossága elé tárja, ott megvitassa, és a közösség érdekeit érvényesítő megoldást találjon. Feltárta, analizálta, és ha módja volt rá meggyógyította az egyén és a közösség testi tünetekként megtapasztalt lelki gondjait. A protestáns testpolitika az egyház mindenhatósága helyett a közösség és az egyén felelősségére bízta a lelki terheket, amelynek csak egyik ágense, bár meghatározó része volt a „lelkész" lelkipásztori tevékenysége. Amint Michel Foucault megállapította, a XVII. századtól kezdve kimutatható, hogy a hatalmat gyakorlók a társadalom testéről való gondolkodásban egyre inkább a társadalom testéről való gondoskodás elvét kristályosították ki. „Az élet feletti hatalom konkrétan a XVII. századtól fogva fejlődött ki, mégpedig kétféle megjelenési formában. Ez a két forma nem áll szemben egymással, inkább két szélső pólusa a fejlődésnek, olyan pólusok, amelyeket - ha csak átmenetileg is - megannyi szál kapcsol össze egymással. Az első pólus (az emberi test anatómiapolitikája) - alighanem ez alakult ki előbb - a gépként felfogott emberi testre összpontosít: a test fegyelmezésére, képességeinek növelésére, erőinek kiaknázására, arra, hogy egyszerre növelje hasznosságát és engedelmességét, hogy beépítse a hatékony gazdasági és felügyeleti rendszerekbe. Mindezt olyan hatalmi eljárásokkal biztosították, amelyek a különféle rendszabályokra jellemzők. A második (vagyis a népesség biopolitikája) valamivel később, a XVIII. század közepe táján alakult ki."

114 Az első pólus, „ az emberi test anatómiapolitikája" elvének meghatározó tétellé való alakulásátjói szemléltetheti például az a diskurzus is, amely a megszállottságról és az ördögűzésről szóló protestáns démonológiai kézikönyvekben bontakozott ki. Ebben az új típusú hatalmi térben, ahol a protestáns társadalom az őt alkotó tagok felé fordult, az egyes ember pedig önmaga felé, a főbenjáró büntetés, a nyilvános élve kínzások és a teátrális, liturgikus gyilkosságok csak határesetek, botrányok és ellentmondások lehettek. A közösség ugyanis a javítás és a jobbítás szándékával fegyelmezte, szabályozta, és néha korlátozta önmagát. Ahogy Michel Foucault írja: „ezért csak úgy lehetett megőrizni a halálbüntetést, ha nem az elkövetett bűn szörnyűségét, hanem a bűnös elvetemültségét, javíthatatlanságát és a társadalom védelmét hangsúlyozták. Utóvégre mégiscsak jogos megölni azokat, akik biológiai veszélyt jelentenek a többiekre nézve.""

5 Nem véletlen tehát, hogy a boszorkányüldözés protestáns démontani irodalmában az üldözésellenes szkeptikus vélemények egyáltalán megjelentek. Sőt az sem, hogy a szkeptikus vélemények többsége csak addig a határig ment el, a meghatározó elve csak az maradt, hogy a szántszándékkal bűnössé vált embert a közösség védelmére hivatkozva meg kell büntetni, így a boszorkányt is, akit akár meg is ölhettek! A protestáns gyakorlatok ellenreakciójaként a létrejövő és újraértelmeződő katolikus gyakorlatok is a javítás és a jobbítás szándékával nyúltak a testhez, amikor az élet nevében és a túlvilági hatalomra hivatkozva, de az evilágon kezdték alkalmazni az ott megszokottá vált módszereket. A purgatórium képzetének kivirágzása és a túlvilági büntetési technikák széles skálájú elburjánzása nem vonatkoztatható el az egyház folytonos küzdelmétől az eretnekségnek megbélyegzett mozgalmakkal és/vagy egyházakkal szemben. A közösség és a társadalom érdekeire hivatkozva a halálos ítélet gyakorlásának világi eszközeit is magához ragadva számos módszert és technikát vetett be a katolikus egyház, hogy a szerteáradó eretnekséget a kereszténység egységesnek gondolt testéből kioperálja. Mint láttuk a túlvilági seregek mintájára világi hadseregeket, egyházi ren173