A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 22. (Veszprém, 2002)

Mészáros Veronika: Család- és háztörténet egy Veszprém, Temető-hegyi régi német família tagjának emlékei alapján

főztek. A harmincas évek elejéig rakott tűzhely állt a konyhában, később ezt a csikóstűzhelyre cserélték. A konyha berendezését asztal, hokedlik, falba épített polcok alkották. Mindig a konyhában jött össze a család. "A hátsó szobában is ettünk, meg a konyhában is. De vasárnap mindig a hátsó szobában, sokszor csak egy órakor." A család addig nem ebédelt, amíg a családfő, Keller György haza nem ért. Az asztalhoz ülve először ő mert, utána felesége, a nagymama, majd a gyerekek. Mindig együtt ettek és egyszerre. 1967-ben, Keller György halálát követően már csak Keller Teréz testvérei és édesanyja lakták a Bakony utcai házat. Később eladták, s az édesanyjuk Teri néni öccséhez költözött. A régi berendezésből szinte semmi sem maradt, csupán néhány városlődi festett tányér és négy szék. Ezeket Keller Teréz elköltözése után hozta el a szülői házból. Az új lakók rögtön megkezdték a ház átépítését, Teri néni így emlékszik: "Éppen arra jártam, s nem volt más nálam, csak ez a szemüvegtok, amire felírhattam a ház oromzatán látható építési évszámot: 1866. Sajnos a régi ház házszámát nem sikerült megkapnom. Nagyon sokat álmodok azzal a házzal ma is." Debreczenyi Jánosné életében a szülői ház, a Bakony utca 8. mindmáig az egyik legmeghatározóbb emlék. Egyrészt maga a ház, másrészt az ott eltöltött esztendők, mintegy 20 év. A hagyományos paraszti életformának megfelelően Keller Teréz nagymamájával töltötte a legtöbb időt. Vele aludt egy ágyban, kisgyerek korában ő vigyázott rá, tőle tanult főzni, ő tanította kézimunkázni, belenevelte a hívő katolikus ember szokásaiba, s példát adott arra, miként lehet németként Magyarországon élni. Teri néni igen sok emléket őriz, s idéz fel nagymamájáról, aki Teri néni szerint, mindenhez értett. A népi vallásosság, s népi gyógyászat kapcsolatára nagymamája példáján így emlékezik: „Szenteltvíz mindig volt otthon. Fával tüzeltünk, s mikor betegek voltunk, a nagymama kivett egy kis parazsat, ráöntötte a szenteltvizet, és azt be kellett lélegeznünk. Gyógyított minket." A nagymamának még gótbetűs, német nyelvű imakönyve volt, abból imádkozott. A templomba is együtt jártak, minden vasárnap a várba mentek misére. A családban mindenki vallásos volt. Mikor elmentek valahova, és kimentek a kapun, a nagymama mindig ezt mondta: "Mikor kilépsz a kapunk, vess egy keresztet, sose tudod, mi érhet!" A nagymama sütötte a kenyeret, mielőtt megszegte azt, mindig keresztet vetett az aljára. Debreczenyi Jánosné a nagymamájától tanult kézimunkázni. Már gyerekkorában szeretett különböző kreatív, kézi tevékenységeket folytatni. A régi ház padlóját napjában többször is meg kellett locsolni vízzel. Erre a célra egy bádogedény alját kilyukasztották, abba tettek vizet, így éppen csak csurgott belőle. Teri néni ekkor is virágmintákat locsolt a padlóra. A kézművesség szeretete máig jellemzi életét, mindig muszáj valamit csinálnia. Mostanában leginkább tojások festésével, valamint rongybabák készítésével foglalatoskodik. A Keller család földműveléssel és állattartással foglalkozott, 25 holdon gazdálkodtak. Földjeik a közelben voltak, az Aranyos-völgyben, valamint a mai Füredi út és az Almádi út mellett. Keller Teréz nagymamája 1950ig német viseletet hordott, jól beszélt németül. Szülei már csak jól értettek németül, de keveset beszéltek, inkább csak akkor, ha nem akarták, hogy a közelben lévő gyerekek megértsék őket. Debreczenyi Jánosné és testvérei már nem nagyon beszélnek németül, inkább csak megéitik. Szüleik taníttatták őket, Debreczenyi Jánosné a neves veszprémi Ranolder Intézetben tanult. A polgári iskola befejezése után az Angol Kisasszonyokhoz ment gyors és gépíró iskolába, de közben beszüntették az iskolát, és nem lehetett befejezni. Testvérei a Szent István iskolába jártak, mert ez akkorra már felépült. Családjuk a környék, a Temető-hegyi németség mindennapjait élte. Ez volt az a közösség, ahova tartoztak. A II. világháború idején a tisztaszobában német katonák laktak, később oroszok. A világháborút követő politikai változások a Keller család életét is megváltoztatták. Az 50-es évek kitelepítései a tágabb rokonságot ugyancsak érintették. A téeszesítés és a vagyonelkobzások következtében az addig hagyományos módon gazdálkodó család megélhetése megváltozott. Teri néni édesanyja, mint sokan mások is, a Veszprémben épült gyárban kényszerült munkát vállalni. A történelem viharai közepette kötött házasságot Keller Teréz Debreczenyi Jánossal 1949-ben és a Bakony u. 8. szám alá költöztek. Ekkor körülbelül fél évig 8-an éltek a két szobában. Az ifjú pár a tisztaszobában lakott. A szűkösség miatt a fiatalok a közeli Szikra utcában kerestek, s találtak albérletet, mert mégiscsak szerettek volna egyedül lenni. Debreczenyi Jánosné ekkor kapta meg hozományát, a cseresznyefa szobabútort (ágyakat, szekrényt). A Szikra utcában született meg első gyermekük, János. 1950-ben Veszprém városában több helyen is árultak házhelyet, s a fiatalok a Füredi úton vettek egyet. Később a Bakony utcához közel új utcát jelöltek ki, a Szikra utcát, s itt is kínáltak házhelyeket. A Debreczenyi házaspár rögtön vásárolt házhelyet. Debreczenyi Jánosné mindenképpen közel akart maradni szüleihez, s ragaszkodott a környékhez is. „Én csak ide ragaszkodtam, itt születtem. Itt megvettük ezt a házhelyet, ez egy zöld, bokros terület volt, és mindent ki kellett irtani. Meg volt adva, hogy hány év alatt itt háznak kell állnia, muszáj volt iparkodni vele. Ahogy pénzünk volt." A területet ki kellett gazolni, s megkezdődtek a földmunkák. Amikor az építési tervet elfogadta a hivatal, meghatározták, hogy 1954-re készen kell állnia a háznak. Az alaptól kezdve mindent Debreczenyi János és felesége épített. A nagyobb munkákhoz, falazáshoz, tetőhöz barátokat, ro181