A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 19-20. 90 esztendős a "Veszprémvármegyei" múzeum. Jubileumi évkönyv (Veszprém, 1993-1994)

Tóth Sándor (Zirc): Egy természetrajzos muzeológus visszatekintése

havasi hízóka szinte máról-holnapra teljesen kipusztult. Ezáltal a magyar flóra sajnos ismét szegényebb lett egy egyedülállóan értékes növénnyel. Azt pedig már soha nem fogjuk megtudni, mennyi érdekes állat is áldozatul esett a láp megszűnésének. Veszélyeztetett „légikalózok' ' A kétszárnyúak mellett kedvenc állataim közé tartozó szitakötők nemrég még a Bakonyban is a gyakori rovarok közé tartoztak. A természet ökológiai egyensúlyának megbontása következtében nem csak egyedszámuk csökkent látványosan, hanem jónéhány fajuk vált többé-kevésbé veszélyeztetetté, sőt nem egy az élőhelyének megszűnése miatt teljesen el is tűnt. A szitakötők ún. kétéltű rovarok, a fejlődésük vízhez kötődik és csak rövidebb-hosszabb ideig tartó lárvaállapot után válnak a levegő színpompás gyöngyszemeivé, egyúttal ragadozók lévén, számos rovar veszedelmes ellenségeivé, valóságos légikalózokká. A szitakötőkkel úgyszólván kezdő rovarász korom óta foglalkozom. Érthető, hogy a Bakony szitakötő faunájának vizsgálatát mindvégig egyik fő feladatomnak tekintettem. Ennek köszönhető, hogy a hegység a szitakötők szempontjából hazánk legjobban feltárt tájegységeinek sorában az elsők között említhető (13, 36, 37, 53,63,69, 94, 95). A szitakötő lárvák fejlődését a Bakonyban is két főveszély fenyegeti. Mindkettő lényegében az elmúlt 19. ábra. Szitakötő-faunánk egyik veszélyeztetett faja, a Bakonyban is nagyon ritka hegyi szitakötő Abb. 19. Eine gefährdete Art der Libellen, die auch im Bakony sehr selten vorkommende Gestreifte Quelljungfer 20-30 évben tizedelte meg jelentősen vagy tüntette el egyes korábbi élőhelyekről teljesen e hasznos állatokat. Az 1970-es évek elején még Veszprém belvárosában, a Sédnek az állatkert és a vár közötti szakaszán is megcsodálhattuk a pompás sávos szitakötőket. A patak veszprémi és a város utáni része később valóságos szennyvízcsatornává vált, amelynek vize nem csak a szitakötő lárvák, hanem más vízi szervezetek (kérészek, álkérészek, tegzesek stb.) fejlődésére is teljesen alkalmatlan. Hasonló a helyzet a Cuha esetében is, ahol Zirc „kommunális" szennyvize tette tönkre valószínűleg hosszú időre a patak élővilágát. A Cuhavölgyben az utóbbi években gyűjtögetve már csak nosztalgiával gondolhatok arra, hogy amikor az 1960as évek közepén először ott jártam, nem csak a szitakötők és más vízi rovarok röpködtek nagy számban a Cuha fölött, hanem gyerekek pecáztak benne apróbb halakra. Ma már csupán a Vinye alatti szakaszán élénkül meg valamelyest az élet és legfeljebb a Keresztúri-rét környékén foghatók ki belőle nagyobbacska halak. Korábban mindenfelé nagyon gyakori állat volt a folyami rák. Az 1960-as évek második felében találkoztam egy alkalommal a Bodajk melletti Gaja-szurdokban az akkor talán már egyetlen magyar rákászszal, aki abból élt, hogy járta az országot és csalétekkel gyűjtötte a rákokat, majd nagy vesszőkosarakban postára adta a vendégeknek e különleges csemegét kínáló éttermek címére. Idősebb ember lévén azóta feltehetően eltávozott már az élők sorából. Vele együtt sajnos nagyrészt kihalt a folyami rák is a Bakony patakjaiból. A negatív példákat szinte vég nélkül folytathatnánk, de helyette szóljunk inkább az élőhelyek megszűnését előidéző okokról is. Az utóbbi időben egyre gyakrabban fordul elő, hogy főleg kisebb-nagyobb patakok vize máról-holnapra eltűnik. A jelenség talán egyik legszembetűnőbb példája a Vázsonyi-Séd, amely az elmúlt évek során teljesen elapadt. Nem csak víz nincs benne, hanem a partján korábban díszlő fűzfák is kiszáradófélben vannak. Ez lett a sorsa a Balaton-felvidékről a Balatonba siető néhány kisebb víznek is. A Magas-Bakonyban sem jobb a helyzet, ott különösen a források közül jutott sok erre a szomorú sorsra. Az okok sokfélék lehetnek, kezdve a bányászkodás következtében beálló karsztvízszint-csökkenéstől az erdőirtásokon keresztül az utóbbi időszak aszályos időjárásáig. A szitakötők meg a többi vízi rovarok (és a velük foglalkozó kutató) számára azonban az okok megnevezése sovány vigasz. A problémára az sem lenne igazi gyógyír, ha a szitakötőket, vagy legalább a ritkább és veszélyeztetettebb fajokat Európa néhány államához hasonlóan védetté nyilvánítanák (ami egyébként Magyarországon is folyamatban van). Jelentős javulás e téren addig nem érhető el, amíg az illetékes hatóságok nem találnak megoldást a vizek hatékony védelmére. Ugyanakkor nem hallgathatom el, hogy a Bakony területén is örvendetesen gyarapodnak a tenyészőhelyként is számbajöhető mesterséges állóvizek, amelyek viszonylag gyorsan benépesülnek szitakötőkkel és más vízi szervezetekkel is. A téma lezárásaként érdemes talán megemlíteni, hogy a Bakony szitakötőin kívül (a kétszárnyúakhoz 55