A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 19-20. 90 esztendős a "Veszprémvármegyei" múzeum. Jubileumi évkönyv (Veszprém, 1993-1994)

Praznovszky Mihály: Kisfaludy Sándor szobrának felavatása Balatonfüreden 1860. június 11-én

PRAZNOVSZKY MIHÁLY KISFALUDY SÁNDOR SZOBRÁNAK FELAVATÁSA BALATONFÜREDEN 1860. JÚNIUS 11-ÉN (ADALÉKOK AZ IRODALMI KULTUSZ KIALAKULÁSÁHOZ) A balatonfüredi ünnepségnek mind előkészítése és lebonyolítása, mind pedig utóélete olyan sajátosságokat mutat fel, amelyek aztán - mint formai elemek is - mechanikusan ismétlődnek az ilyen típusú rendezvényeken mind a mai napig. Különösen fontos figyelnünk az elmondott emlékbeszédek, emlékversek, de még a sajtóbeli híradások nyelvhasználatára, stílusjegyeinek ismétlődésére is, mert egyértelműen mutatják: ez a szoborállítás egyúttal politikai, egyszersmind szakrális esemény volt. Az előzmények ismeretében mindkettő természetesnek tűnik fel. 1860 nyarát írják. Az európai politikai helyzet, a Habsburgok jelentős vereségei a diplomáciában és a csatatereken joggal ébreszthették fel a reményt egy közeli és kedvező változás lehetőségére. (Ami azután meg is történt, legalábbis megkezdődött az októberi diploma kiadásával.) A nemzeti öntudatra ébredés külsőségekben látványos, olyan eseményein is túl van a nemzet, amelyek a tényleges politikai cselekvés helyett nyújtottak egyfajta, korlátozott cselekvési lehetőséget. Gondoljunk itt az 1859-1860 eleji országos Kazinczy ünnepségekre vagy a gr. Széchenyi István halálát követő megemlékezés-sorozatra. S akkor a nemzeti megemlékezések középpontjába nem is lehetett mást, másokat állítani, mint a szellem óriásait, alkotókat, írókat, művészeket. (Nem szólva arról, hogy volt mit bepótolni irodalmi nagyjaink elismerésében!) A korabeli sajtó számtalan megnyilatkozását lehet említeni. Olyanokat, amelyek az irodalmi kultusz azon elemeit kívánják erősíteni vagy éppen megteremteni (ez utóbbi a több), amelyek az ilyen ünnepségek hatására szilárdulnak végleges kultuszjelenséggé Magyarországon. A kultusznak, így az irodalmi kultusznak is három területét emeli ki a szaktudomány. Mint beállítódás abszolút, mértéktelen és határtalan tisztelet, odaadás a kultusz tárgya iránt, aki szeplótlenül magasodik fel lerázva magáról - a hívő által - minden hétköznapiság sarát. A szokásrend a legtöbb elemmel rendelkező kultikus gyakorlat: „szentnek tekintett helyek felkeresése, ereklyék gyűjtése, szövegek áhítatos gondozása, szent idők megünneplése, szertartásokon való részvétel",

1 valamint szoborállítás, emléktábla elhelyezés stb. Harmadjára a nyelvhasználat említendő, amely az imádat tárgyához intézett feltétlen és cáfolhatatlan - mert bizonyíthatatlan - kijelentéseket jelenti. Mind a három jelenségcsoport egyértelmű jelentkezésre számos adalékkal rendelkezünk, az 18501865 közötti esztendőkből. Az irodalmi kultusz hazai meghonosítói eredendően külföldi példákhoz nyúltak. A Vasárnapi Újság cikkírója pl. felsorolja, hány német költő kapott már eddig szobrot (Goethe, Schiller, Pfeffel, Klopstock), s felteszi a kérdést: „mikor fogunk hasonló híreket írni a mi városainkról, a mi jeleseinkről?" A tárgy-fetisizmus gyönyörű példája, Tasso előkerült kézirata Párizsban és az, ahogy azt világszenzációként hírül adták, jóllehet a levél nem volt más, mint Tasso egy zálogcédulája. Az emlékházak példázatában Shakespeare szülőházának sorsát, megvásárlását idézik. Ugyancsak Shakespeare nevét kapják fel a lapok, amikor születésének 300 éves ünnepéről tudósítanak teljes részletességgel, de kiterjed figyelmük az európai Schiller ünnepekre, Miosics Kacsics horvát költő zágrábi évszázados ünnepére, Dante születésének hatszázéves ünnepére Firenzében stb.

2 A végső summázat kimondva-kimondatlan: mi vajon miért nem, s ha igen, mikor rendezünk ilyeneket? Az irodalmi kultusz hazai alaphelyzete ekkorra már világos. A magyar politika és irodalom szoros kapcsolatát, az író vátesz szerepét, politikai szerepvállalásának fontosságát, vezéri predesztináltságát hangsúlyozza. Éppen a balatonfüredi ünnepen mondja ki legegyértelműbben Eötvös József: „irodalmunk tükör, melyben a nemzet önmagát találja föl". Talán Európa egyetlen irodalma sem fejtett ki olyan közvetlen és erős hatást a nemzet életére, mint a magyar. Ennek egyetlen oka Eötvös szerint „azon hazafias irányban keresendő, melyet irodalmunk követ, s mely által az népünk legnemesebb érzelmeinek kifejezésére válik".

3 Ez a legszebb érzelem természetesen csak a hazaszeretet lehet, a cselekvő, - a szó szoros értelmében - önfeláldozó hazaszeretet, a nemzet érdekeinek feltétel nélküli szolgálata. A kortársi megfogalmazások kivétel nélkül ezt hangsúlyozzák az irodalom és a nemzet kapcsolatá519