A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 19-20. 90 esztendős a "Veszprémvármegyei" múzeum. Jubileumi évkönyv (Veszprém, 1993-1994)

Petánovics Katalin: „Átul léptük Zala megye határát...” (Zala megyei summások kultúraközvetítő szerepe)

sékből állt. Benkéné minden meséjét nagyapjától, annak öreg szomszédjától, és a falubeliektől hallotta. Sokszor hallotta, mert egy hosszú történet nem rögződik meg egy-két alkalommal. Ezért nincs a mesekincse között egyetlen olyan sem, amelyről biztosan állította volna, hogy a munkáról hozta, míg a dalok esetében emlékezett rá, hogy ki volt az átadó. Az ének, a tánc, a mese oldotta a lélek magányát, a család utáni vágyódást, az otthon melegét. Hiszen sok volt köztük a gyerek. Az idősebbek mintha saját gyerekeiknek meséltek volna - magukat is biztatva, hogy hátha egyszer ők is szerencsések lesznek. Ezért szerették a filléres ponyvák történeteit is. Az aratás a falvakban és az uradalmakban is a legfontosabb és a legnehezebb munka volt. A falvak nagy részében aratás előtt misén vettek részt az emberek, ahol szerszámaikat megáldotta a pap.

42 Nekik a kenyerüket, az életüket jelentette a jó aratás. Az uradalmak világa egészen más volt. Személytelenebb. Egymás után felállt a 40-50 kaszás, akik néhány szál gabonát tekertek maguk köré derékfájás ellen, kalapjuk mellé 3-4 kalászt tűztek, némán fölnéztek az égre, aztán belevágtak a hatalmas tábla gabonába. Az uradalom is ünnepelt a maga módján. Az első napon nemcsak az intéző jött ki a földre, hanem az uraság vagy a bérlő is. A legbátrabb és legszemfülesebb (ritkábban az első) marokszedő fölkapott néhány szál gabonát, odafutott a hintóhoz, s átkötötte a tulajdonos derekát, kezét esetleg a nyakát, miközben egy kötetlen de tartalmában azonos szöveget mondott: „Hála Isten, hogy megértük az aratást, Adja meg a jó Isten, hogy több számos esztendőben is megérhessük, De nem búval, bánattal, hanem Jó egészséggel és bő terméssel." Ezért a földbirtokostól 50-100 pengőt is kapott. Az intéző 10-20 pengőt, a summásgazda néhány pengőt, esetleg egy szép fejkendőt adott annak a marokszedőnek, aki őket is hasonló módon felköszöntötte.

43 Azután eseménytelenül teltek a fárasztó, egybeolvadó napok az utolsó kaszavágásig. Az aratást hála Isten! sóhajjal fejezték be. Csupán Zala megye délnyugati részén volt szokásban, hogy az utolsó kévét a levegőbe dobták, s hála Isten kévének nevezték.

44 Az uradalom és a summások az aratás befejezésekor áldomással, mulatsággal ünnepeltek. Az áldomás adás a korábbi századokban a munkaadó kötelessége volt minden nagyobb közös munka - így az aratás végeztekor is.

45 Áldomás előtt azonban a munkások aratókoszorúval kedveskedtek a földbirtokosnak. A búzakoszorú szó a 18. század eleji szótárakban már előfordul. Az aratókoszorú formája rendkívül változatos volt országszerte, mert a vándormunkások vitték és hozták a szokásokat.

46 A koszorúkat általában az összes aratott szemestermény legszebb szálaiból fonták. Teletűzdelték mezei virágokkal, vagy papírrózsákkal. Nemzeti szalaggal átkötötték és a közeli városban feliratos szalagot készíttettek hozzá. Csüngőkkel, gabonából font csigákkal és táblákkal ékesítették. Sokszor olyan nagy volt, hogy rúdon vitte két leány vagy két legény. Zala megye nagyobb részén a korona alakú nemzeti szalaggal átkötött koszorú volt a divatos káváját férfiak csinálták vesszőből - bár ismerték a hosszúkás, egyszerű koszorúformát is. A megye déli részén lakó munkások - délszláv hatásra - Jézus kévét adtak.

47 A Jézus kéve férfikönyék hosszúságúra vágott kicsi kéve. Néhol tiszta búzából készült, másutt a többi terményből is tettek bele. Nemzeti színű szalaggal átkötötték, vagy mezei virágokból font kis koszorúval övezték, s egyik arató pántlikával a nyakába akasztotta, úgy vitte az uraság elé.

48 A koszorúkat nagy becsben tartották: a gazdatiszt az irodájában majd a magtárban akasztotta a falra.

49 Szégyen volt, ha a munkások nem adtak koszorút, mert az azt jelentette, hogy nem voltak megelégedve. Az aratási ünnepség nagyjából mindenütt hasonlóan zajlott le. Mi most a Pápa közelében fekvő Kéttornyúlakon dolgozó zalai munkások ünneplését idézzük fel: Pál Ferenc summásgazda 1929-1945-ig szerződtette, s hozta a göcseji munkásokat ebbe az uradalomba. Mindig előre megbeszélte az intézővel az áldomás napját. Erre az alkalomra az uradalom disznót vágatott, bort hozatott és megvendégelte a munkásait. Az aratók felöltöztek a magukkal hozott legjobb ruhájukba, és rendben megindultak a kastélyudvar felé. Elöl ment a munkásgazda, mögötte két leány vitte „a magyar Szent Koronát ábrázoló koszorút. Legalábbis törekettünk mindig, hogy ollan legyen" - mondta egy idős summás. A szalagon a felirat: „Szeretettel Kari nagyságos úrnak az aratás befejezése alkalmával a zalai munkások." A menet aratási nótákat dalolt útközben, majd az uraság, vagy intéző előtt elénekelték a Himnuszt.

50 Ezután a munkásgazda előre lépett, és azt mondta: „Naccságos Úr! Hála Isten, befejeztük az aratást. Kívánjuk, hogy több számos éven is adja meg az Isten, hogy megérhessük, erővé, egésségge! És az uraság is válaszót: Megköszönöm szépen, emberek a szivességüket" - és átvette a koszorút. Ezután kaptak jó vacsorát, bort és táncoltak, mulattak. A cselédfiatalok is beálltak közéjük, de más - közeli - majorban dolgozó csapat tagjaival nem keveredtek.

51 Ez a szép szokás a 19. század második felében hanyatlásnak indult, feltehetően a földesurak miatt, akik a szerződésekből kihagyták az áldomásadás kötelezettségét. Darányi Ignác földművelésügyi miniszter 1901-ben felhívással fordult a nagybirtokosokhoz, hogy élesszék föl az arató szokásokat. Ennek hatására aztán olyan aratóünnepek keletkeztek a szolgabírók vagy intézők rendezése nyomán, amelyeknek kevés közük volt a régi aratóünnepekhez. Madarassy László éppen azért tette közzé az aratóünnepek leírásait, 447