A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 19-20. 90 esztendős a "Veszprémvármegyei" múzeum. Jubileumi évkönyv (Veszprém, 1993-1994)

Petánovics Katalin: „Átul léptük Zala megye határát...” (Zala megyei summások kultúraközvetítő szerepe)

4. ábra. Zalai summások vasárnap Pápapálházán. 1941. Abb. 4. Zalaer Gedingarbeiterinnen am Sonntag in Pápapálháza. 1941. hogy a gazdaságok hagyják a munkásaikat, hogy az aratóünnepet saját szokásaik szerint rendezhessék meg.

52 Bizonyos szokások - elsősorban a látványosak átmentódtek a II. világháború utáni korszakra is. A régi summások, akik az ötvenes évek elején még eljártak az állami gazdaságokba aratni, néha még kötöttek aratókoszorút az igazgatónak.

53 Sőt a termelőszövetkezetek némelyikében a régi arató-áldomások mintájára szervezték meg a zárszámadásokat. Újabban egyes falvakban évről évre arató versenyeket rendeznek, amelyre egész járások falvait meghívják. Az utóbbi 3 évben az aratóversenyt összekapcsolják az aratók miséjével, az eszközök megáldásával, majd az áldomással, mulatsággal.

54 Mindez arra mutat, hogy egy-egy szokás átmentődik, igazodik a változó társadalmi körülményekhez. Természetesen ezeket a szokásokat - akárcsak a néphagyományok legnagyobb részét - tudatosan elevenítik föl és éltetik, de ez nem baj. Legalább ünnepként, játékként élje meg az új nemzedék azt, ami hajdan a parasztság legnagyobb fáradtsága, s legnagyobb öröme volt: az élet betakarítása. A summások szórakozása minden megyében s minden majorban hasonló volt, mert nem volt más lehetőségük, csak amelyet maguk teremtettek saját maguk számára. Az áttekintés végén feleletet kell adnom a bevezetőben feltett kérdésre: a summások milyen minőségű és mennyiségű kultúrát kaptak summás éveik alatt, s ezt a falujuk befogadta-e vagy sem, s észrevehetően alakította-e a hagyományos életszemléletet. Vállus summásfalu néprajzát vizsgáltam tüzetesen, számos Zala megyei községben pedig kérdőív alapján végeztem felmérést.

55 A kérdések csak a legáltalánosabb, a dolgozatban is ismertetett szórakozási formákra irányultak. Arra vártam feleletet, hogy emlékeznek-e még a munkán tanult énekekre, táncokra, játékokra, mesékre, mondákra. S arra is kíváncsi voltam, hogyan látták ők, s hogyan az otthonmaradottak az újdonságok befogadásának a kérdését. A megkérdezett 60 adatközlő véleménye és saját megfigyelésem, kutatásaim alapján az alábbiakban összegezem a tapasztalatokat: Szinte kivétel nélkül elmondták, hogy igaz, a summások hozták haza a legújabb táncokat, a legdivatosabb nótákat, és az otthoniak gyorsan megtanulták tőlük, de ezek múló divatjelenségek voltak, nem épültek be tartósan a falu hagyományos kultúrájába. Egy-két év múlva elfelejtették. A kifejezetten summás témájú dalok sorsa még mostohább volt. Nemcsak érzelmi és tapasztalati idegenségük miatt nem tanulták meg az otthoniak, hanem azért sem, mert a summások sem énekelték azokat a hazai környezetben.

56 A meséket csak kivételes képességű egyének tudják megjegyezni, ezért a mese vándorlása sokkal kisebb volt, mint a könnyen megtanulható daloké, táncoké. A megkérdezettek között egyetlen egy sem akadt, aki a munkán hallott mesékből akárcsak egyre is emlékezett volna. Pedig mindnyájan hallgattak mesét, sőt, néhány mesemondóra még név szerint is emlékeztek.

57 Ugyanezt mondhatjuk a hiedelem mondákról is. Nem tudtak felidézni más hiedelem történetet, mint azokat, amelyek otthoni nevekhez és helyszínekhez kötődtek. Ennek részben az volt az oka, hogy fiatalok voltak - 13-20 évesek - és nem szívesen hallgatták meg az ijesztő elbeszéléseket, mert féltek. Másrészt a nagy akol-közösség előtt ritkán hangzottak el. így indokolta ezt Horváth István 448