A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 19-20. 90 esztendős a "Veszprémvármegyei" múzeum. Jubileumi évkönyv (Veszprém, 1993-1994)

S. Lackovits Emőke: Református keresztelési szokások a Dunántúlon

avatásának nincs helye..."

50 Végül is 1745-ben kötelezővé tették az egész Dunántúli Egyházkerületben, amellyel a társadalmilag szankcionált gyakorlatot elismerték.

51 1747-ben Torkos Jakab dunántúli superintended generális visitatiója (általános püspöki egyházlátogatás) során ellenőrizte az egyházkelő meglétét minden gyülekezetben. Veszprém, Zala, Fejér, Somogy és Tolna megyékben 52 gyülekezetet megvizsgálva azt tapasztalta, hogy az egyházkelő szertartását mindössze hat gyülekezetben „nem vették be", mondottak ellene. Ekkor 5-11 dénár volt az érte járó stóla, vagy naturáliában egy tyúk, esetleg egy kappan. Hódoson 15 dénár, Patonyban egy tyúk és egy kenyér járt érte.

52 A 19. századra az egyházkelő általánossá vált az egész területen. Elnevezése kisebb eltérésekkel mindenütt megegyezett. A Bakony falvaiban: egyháztól ment ki, Dudaron: kimegyünk egyháztú'. A Balaton-felvidéken: kiavatják, egyházhoz megy, kimegy egyháztú'. Fülén, Soponyán, Mezőkomáromban: egyházkelés. Sárkeresztesen: kiment az egyházhó'. Zámolyon: elmegy az egyházhó'. Fehérvárcsurgón: egyházhó' megy.

53 Kocson, Agárdon: egyházkelő. Sárközben: egyházjárás. Bábonymegyer, Som: egyházhoz ment ki. Somogyban: felavatás, megavatás. Hegyhátvidéken: „az asszony kiment egyháztól."

54 Göcsejben: avatás, beeresztés vagy kieresztés.

55 Az Őrségben: egyházkelés. Ormánságban: egyházkelés, avatózás. Az egyházkelő mindig a templomban történt, a reggeli könyörgést követően. Ravasz László ágendájában a keresztelővel való összevonását javasolta, s ezzel a szülők részvételét a szertartáson.

56 Egyes helyeken ebben a formában gyakorolták már századunk közepén, s ahol megmaradt, ott később is pl. Szentkirályszabadja. Legtöbb helyen azonban a reggeli könyörgés után történt az anya hálaadása, s a lelkész általi megáldása. Sok helyen a reggeli könyörgés megszűntével (az 1960-as évek vége) az egyházkelő is eltűnt a vallási gyakorlatból. Egyházkelőre a gyermekágyat fekvő anya a szülést követően 1-6 hétre ment. Ez az idő ingadozó volt: ahogy elmondták, „régen (a múlt században) kifeküdték az asszonyok a gyermekágyat, 5-6-7 hétig is, szépek maradtak. Ma (századunkban) meg már egykét hét után felkelnek." A gyermekágy ideje az adatok tanúsága szerint változó volt. Ahol a családok megengedhették maguknak, ott tovább, 4-6, esetleg 7 hétig is eltartott. Ahol viszont szükség volt a munkáskézre, vagy nem volt megfelelő segítség, ott már egykét hét után, legfeljebb három hét múlva az anyának fel kellett kelnie. Leggyakoribb a 3-4 hét után tartott egyházkelő volt. Szentgálon 1940 előtt hétfői napokon tartották az egyházkelőt. Egyházkelőre az anya mindig a bába kíséretében ment, aki Szentgálon előre be is jelentette őt a lelkésznek. Az anyával mentek még a barátnői vagy csak egy barátnője (Móri-völgy falvai), közeli családtagjai, rokon asszonyok (anyja, testvérei, unokatestvérei) (Mezőföld falvai), komaasszonya vagy komaasszonyai, esetleg szomszédasszonyok, elvétve pedig a férje (Káli-medence). Ilyenkor a gyermekét is mindig magával vitte. Igazi, hűséges kísérője a bába és a gyermeke volt. Köveskálon azt mondták, hogy ilyenkor az édesanya „bemutatta gyermekét az Úrnak." A szertartás közösen elmondott hálaadó imádságból és a lelkész áldásából állott. Utána nagyobb öszszegű pénzt helyeztek a perselybe. Az anya és kísérői ünnepi vagy félünnepi ruhát öltöttek erre az alkalomra, a gyermeket pedig a keresztelői ruhába öltöztette. Több helyen külön padja volt a templomban az egyházkelőn résztvevőknek. Úgy vélték, hogy a gonosz hatalma igazán csak az egyházkelővel szűnik meg.

57 Az ormánsági reformátusok ilyenkor a templom homokjából, porából hazavittek egy keveset, s azt a gyermek bölcsőjébe, a feje alá tették, hogy jó alvó legyen.

58 Somogyban, Göcsejben ezt követően szedték szét az anya és valamelyik nőrokona vagy a bába (akik készítették) a Boldogasszony ágyát (itt a reformátusok is így nevezték a gyermekágyas fekhelyét) vagy pászítás ágyat és égették el a benne lévő szalmát. Azt az asszonyt pedig, aki meghalt a gyermekágyban, boldognak mondták.

59 Az ilyen asszony boldog állapotban távozott e világból. Az anya avatása után végetért a bába szerepe is, aki a gyermekágy időtartama alatt rendszeresen látogatta a családot. Ilyenkor, vagy a később tartott áldomás (paszita) alkalmával kapta meg szolgálataiért fizetségét: meghatározott pénzösszeget (az 1930-as években Balatonakaiiban 4 P), vagy naturáliákat, esetleg mindkettőt. Szentgálon gabonát (fiú után 1 q búzát, lány után 1 q rozsot), kocsi fát, malacot, hízott libát adtak, pénzt csak az 1950-es évektől.

60 A bába tevékenységét a szülők honorálták. A keresztszülőktől sok helyen ezen kívül is kapott még egy összeget, amelynek átadására általában a paszita alkalmával kerítettek sort. Az európai protestánsok körében az egyházkelő szokása és gyakorlata ismeretlen volt. II. Az áldomás: paszita „Hajdan a keresztelés a családi élet legnagyobb örömünnepe volt" - írta 1860-ban Kővári László.

61 Ez az örömalkalom, amint mások, a 20. században is az emlékalkalmakkal együtt, a szomszédok, barátok, komák és rokonok között folyt le.

62 Az egész magyar nyelvterületen általánosan ismert a keresztelőt különböző időpontokban követő lakoma, amelyet vidékenként más-más névvel illettek. A Bakonyban és a Balatonmellékén: paszita, korábban örvendező lakodalom. Az Ormánságban: paszit, Sárközben: csöröglő, Somogyban paszit vagy komavendégség, esetleg komabál. A Kisalföldön: paszita, a Dunántúl más vidékén is: paszita vagy csak kereszte409