A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 19-20. 90 esztendős a "Veszprémvármegyei" múzeum. Jubileumi évkönyv (Veszprém, 1993-1994)

S. Lackovits Emőke: Református keresztelési szokások a Dunántúlon

tették a gyermeket, hogy jó táncos váljék belőle. A tolnai reformátusoknál a keresztanyák egymásnak adogatták, elkapták, hogy kapós legyen majd. Szentgálon tükörbe nézettek, hogy szép legyen, ágy alá lógatták, hogy élelmes legyen. Ezek a cselekmények nagy számban találhatók mindenütt. Lényegük, hogy különböző mágikus eljárásokkal, analógiás cselekedetekkel igyekeztek a gyermek jó alvását, evését, növekedését biztosítani, a gonosz erőket pedig távoltartani. Az esetek többségében csak keresztelő után tették bölcsőbe a kicsit, mert úgy vélték, ilyenkor a gonosz már nem árthat neki. Keresztelőig csak anyja mellett volt biztonságos, védelmet jelentő helye. Az el nem használt és a vízfelfogó tálban maradt keresztelővízről a rendtartások úgy rendelkeztek, hogy azt tiszta helyre kell önteni. Szentkirályszabadján az 1950-es évek közepéig a Mózes-szék és a dékán-szék közé, a szószék alá öntötte a bába, mielőtt kimentek a templomból. Utóbbi arra utal, hogy a közösség kimondatlanul megszentelt víznek tekintette a keresztelésnél használtat. A keresztelést elmulasztó, vagy azt megtagadó szülőket az egyház eklézsiakövetésre ítélte. 1751. október 12-én Becsvölgyén: „... Simon András nem hívott leánya keresztelésére komákat, mivel nem volt kedvében a leány, hanem fiú gyermeket kívánt volna, ehhez képest meg lehet ítélni Simon Andrást, hogy mi légyen tudománya és erkölcse de komák helyett Földvári Dánielt és a prédikátornét előállítottuk..." A lelkipásztor személyesen intette meg a tévelygőt, amire nagy szükség is volt, ugyanis október 19-én Kustán Ferencnek született leánya, aki ugyancsak nem akarta őt megkereszteltetni.

44 Nagyobb baj akkor volt, ha a lelkész nem akarta megkeresztelni a gyermeket, amint az a múlt században Vilonyán előfordult. Márton Albert farsangban este nem, csak hajnali négy órakor keresztelt meg egy gyermeket (valószínű, sürgős keresztelő lehetett). Aratója gyermekét pedig aratás idején a reggeli könyörgéskor nem akarta megkeresztelni.

45 Ilyen esetben előfordult, hogy más felekezet lelkipásztorához fordultak a szülők, ami akkor is megtörtént, ha a gyülekezet valamely tagja megharagudott a lelkészre, mint a csonkahegyháti Tuboly Zsigmond 1802-ben.

46 Pedig a más felekezet lelkészével való kereszteltetést már a 16. századtól tilalmazták, amint ez a tarcali (1562.) és tordai (1563.) zsinatok végzéseiben olvasható: „Hibásan cselekszenek azok, akik pápista papokhoz viszik gyermeküket keresztelni, magokat szentségtöréssel megfertőzik."

47 Voltak azonban kényszerítő körülmények, amikor nem volt más lehetőség, csak a más felekezetű lelkész szolgálatának igénybevétele. Ilyen volt az ellenreformáció nehéz időszaka (mindkettő!), amikor a már említett Révkomáromban, elűzetvén a református prédikátor, a református gyermekeket is a jezsuita papok keresztelték. Vértesacsán 1765-től a Türelmi Rendeletig pálos szerzetesek kereszteltek felekezeti hovatartozástól függetlenül, minden gyermeket. Ha egy közösségben nem volt református prédikátor, vagy távol volt, akkor a református kisgyermekeket az evangélikus lelkész is megkeresztelte pl. 1813. június 15-én Ns. Bakai Péter és Jeremiás Anna Péter nevű fiát Veszprémben a református lelkész távollétében az evangélikus keresztelte meg.

48 Az egyházkelő: A gyermekágyat fekvő anya vizsgált korszakunkban nem hagyhatta el a házat mindaddig, amíg el nem ment a templomba, hálaadásra. Gyermekszülés után tehát első útja a templomba vezetett. Ez a szokás nem más, mint az anya avatásának ószövetségi mintára megtartott, egyházkelő névvel illetett cselekmény. Mózes törvényei szerint ugyanis gyermekszülés után az anyának bizonyos kötöttségei voltak: „... maradjon otthon, semmiféle szent dolgot nem érinthet, a szent helyre sem mehet be, míg el nem telnek tisztulásának a napjai..." (III. Móz.12,4.). „Ha az asszony fogan és fiút szül, tisztátalan lesz hét napig... Még harminchárom napig maradjon otthon az anya, amíg meg nem tisztul a vértől." (III. Móz.12,1-4.) (Lány születése esetén másképp rendelkeztek a zsidó törvények.) Ez az idő tehát 33 + 7 nap, azaz 40 nap volt, ami a hat hétig tartó gyermekágynak felelt meg. Ennek leteltével a zsidó szülők első útja a templomba vezetett ahol áldozatot mutattak be. Ez az ószövetségi eredetű szokás általánosan bevett gyakorlat volt a római katolikusoknál, akik szülés után hat héttel az anyát szertartás kíséretében visszavezették a templomi gyülekezetbe (intraductio). Ennek gyakorlását a református egyház a kezdeti időben tilalmazta, elvetendónek tartotta. 1576-ban a Hercegszölősi Zsinat articulusainak 7. pontja szerint: „Az asszonyállatoknak beavatásokat (miért hogy az ó törvényhöz való dolog volt nem akarjuk az új testamentumban megtartani, sem nem kötelezünk senkit 40, avagy 80 napra, mint az Ó törvényben, hanem csak intjük őket az termézet szerént való tisztaságnak megtartására."

49 Korábban, 1554ben az asszonyavatást az Óvári Zsinat megtartandónak ítélte, Heltai Gáspár ágendájában szerepelt is. 1562-ben az Egervölgyi Hitvallás elvetette, hasonlóan vélekedtek róla Hercegszőlősön, majd 1682-ben Beythe István püspök is. Bornemissza Péter viszont 1577-ben ágendájában kidolgozta szertartását. Megtalálható a Keresztúry Agendában, Melotaiéból viszont hiányzik. A Köveskúti Kánonok 1612-ben, az Alsöörsi Cikkek 1623-ban elvetették, ugyanakkor a Komjáti Kánonok (1623) bevezették, sőt, Samarjai (Somorjai) János Bornemissza alapján szertartását is kidolgozta. Megtalálható Kármán András losonci ágendájában (1769.) és Kármán József ágendájában is (1787.). Az evangélikusokkal együttélő reformátusok (közös, Fertő és Balaton közötti egyházkerületük csak 1578 után vált szét!) minden tiltás ellenére mindvégig gyakorolták, hiába szólt hozzájuk a figyelmeztetés: „... gyülekezeteinkben a gyermekágyas be408