A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 19-20. 90 esztendős a "Veszprémvármegyei" múzeum. Jubileumi évkönyv (Veszprém, 1993-1994)

S. Lackovits Emőke: Református keresztelési szokások a Dunántúlon

egyházban mindenek illően s jó renddel legyenek, nem egy helyen parancsolja az apostol (t.i. Pál). Ezért a szentegyház törvényesen rendeli, hogy a sákramentomoknak, úrvacsorának és keresztségnek kiszolgáltatása... nyilvános helyen és törvényesen történjenek..."

29 1595-ben a Felsőmagyarországi Cikkek szerint: „A sákramentomokat csak közhelyen kell kiszolgáltatni a gyülekezet jelenlétében, mégpedig délelőtti időben, a mit... a keresztségről is értünk... mert a keresztség egyházközségünkbe való felvétetés sákramentoma, s hogy továbbá a sákramentom méltósága el ne silányuljon, - kivéve mindazonáltal a szükség esetét (1 Kor. 11, 18.)."

30 1597-ben a Tasnádi Zsinat 7. pontja azt hangsúlyozza, hogy: „Ami pedig a keresztség kiszolgáltatását... illeti: elhatározta e zsinat, hogy azokat vasárnap és szombaton el kell mellőzni, mihelyt a helyi lelkész észreveszi, hogy ott vendégségek tartatnak, nehogy a vendégség miatt a templomi beszédeket elhanyagolják. Különben a hol a keresztséghez vendégségeket nem kötnek, ott kiváltképen vasárnap kell azokat végezni, mert az oly sákramentom, amit a közgyülekezetben kell kiszolgáltatni."

31 Még a további évszázadokban, a 17-18. században is harcoltak a lelkészek és az egyházi hatóságok azért, hogy istentisztelet keretében, a gyülekezet színe előtt, templomban kereszteljenek.

31

'

8 Szentkirályszabadján és az Őrségben a 19. században külön hangsúlyozták, hogy napnyugta után nem szabad keresztelni. Más rendszabályokkal együtt a korai keresztelési regulák is ékesen bizonyítják, hogy egyes előírások, szabályok a közösség szokásrendjébe beépülve, társadalmilag szankcionált gyakorlattá váltak, amelyekhez a közösségek szívósan ragaszkodtak, ellenállva minden újításnak. Ez figyelhető meg, követhető nyomon akkor, amikor a 16-17. századi regulák egyes pontjait fedezzük fel napjaink gyakorlatában. Legkitűnőbben ezt a bába szerepe példázza. Vizsgált területünk egészén mindaddig, amíg a kórházakban való gyermekszülés nem vált egészen általánossá, a gyermek születésének hírét mindazoknak, akiket illetett így a lelkésznek, keresztszülő-jelölteknek, a bába vitte meg. Sok helyen századunk közepéig a keresztvízről is ő gondoskodott. A betegségen vagy a haldokló állapoton kívül is voltak más, olyan rendkívüli esetek, amikor a kereszteltetők a megadott időpontban nem tudtak a templomban megjelenni: pl. távol laktak, más faluból érkeztek, az időjárási viszonyok akadályozták őket. Ilyenkor ugyancsak a parókián történt a keresztelés. Dudarról több példánk is van erre, ugyanis a római katolikus lakosságú Szápárról, Bakonynánáról a bevándorolt református szülők gyermekeit Dudarra vitték kereszteltetni, ami általában a lelkészi irodán történt meg. Bakonyjákóról pedig ugyanezért Tapolcafőre mentek, Vaszarról pedig Takácsiba. Hasonló esetekben, egy-egy közösségben a templom hiánya miatt már a 16. században is megengedték a rendtartások a „tisztességes helyen" való keresztelést. Erre utal az 1576-ban tartott Hercegszőlösi Zsinat articulusainak 36. pontja, amely szerint: „Az körösztölés jóllehet bizonyos helhöz nincsen köteleztetvén, mind az által az Isten szörzésének böcsületes voltáéit azt akarjuk, hogy templomban legyen, a hol az keresztyének az Isten igéjének hallgatására öszvegyülnek... Ha penig valamely faluban ahol tanító sem penig Templom nem leend, ott egyéb helyen is meglehet a keresztelés, csakhogy korcsomán vagy egyéb tiszteletlen helyen ne legyen."

32 A keresztelő helye, ideje, résztvevői, szertartása, eszközei: Általános gyakorlat maradt, hogy egész Dunántúlon a templomban, többnyire istentisztelet végén keresztelnek, kivéve a rendkívüli eseteket. A záróének előtt, általában a prédikáció végeztével, az imádság előtt vagy alatt érkeztek, érkeznek meg a kereszteltetők a templomba, ahol a számukra fenntartott, s több, mint egy évszázada kijelölt helyre ültek, ülnek le. Neszmélyen, Tengődön, Csopakon, Szentgálon, Szentkirályszabadján, Nyaradon, stb. külön kereszteltetők padja van, amelyet ma is használnak. De az egész térségben a mai napig külön padba ülnek. Szentkirályszabadján egész szertartása volt és van a be- és kimenetelüknek. A dékán (egyházfi) kinyitotta, kinyitja a keleti ajtót (férfiak bejárata), s prédikáció alatt a kereszteltetők itt mentek, mennek be és ültek, ülnek a papné székébe a keleti részre (a szószékkel szembeni első pad). A szertartás után a kimenetel mint másutt, úgy itt is a gyülekezet záróéneke alatt történt, történik. Ekkor a nyugati ajtón (nők bejárata) mennek ki, mentek ki, a kisdedet így bemutatva az egész gyülekezetnek.

33 Nyaradon a női oldal (bal) utolsó széke a bábaszék, ahová a kereszteltetők is ültek. Szentgálon a férfiak padsora elé helyezett székekre ültek, ülnek, szemben az úrasztalával. Keresztelő napján a gyermeket többnyire a keresztanya által ajándékozott új ruhába öltöztették, nehogy ruhaszaggatóvá váljék. Sok helyen az öltöztetést a bába végezte.

34 A fiúk fejére kék szalaggal, lányokéra rózsaszínnel vagy csipkével díszített sapkát tettek és hasonló díszű keresztelőpaplannal takarták le őket a bakonyi és a Balaton-felvidéki falvakban. Sok helyen viszont keresztelőtakaróként kasmírkendőt vagy selyemkendőt használtak (Ormánság, Somogy): lányokra sokat téve, hogy ezen analógiás cselekedettel majdani sok kérőt biztosítsanak számukra, míg a fiúkra csak egyet, esetleg kettőt tettek, hogy legényekké növekedve a megkért leány azonnal feleségül menjen majd hozzájuk. Volt olyan hely is, ahol a gyermeknek az arcát takarták le kendővel (Hegyhátvidék), hogy a gonosz ne árthasson neki. Keresztelő előtt a keresztanyák különféle analógiás cselekedeteket végeztek, amelyekkel a gyermek egészségét, jövőbeni boldogulását igyekeztek biztosítani, s jó tulajdonságait gyarapítani, erősíteni. így pl. 405