A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)
Bóna István: Gepida fejedelmi sír Tiszaszőlősőn? A mojgrádi kincs harmis népvándorláskori aranyairól
prince". „It was found in 1912 at Moigrad, district of Sáláj. It dates from the 5th-6th centuries". A bibliográfiai hivatkozás Fettich monográfiája. 23 Ugyanez a kiállítás került a bukaresti Történeti Múzeum kincstárába, s áll ma is, katalógusok, képeskönyvek ebben a formában népszerűsítik. 24 Amikor az 1971. januárjában megnyitott első változatot 1970ben előkészítették, a mojgrádi népvándorláskori leletek megítélésében még valószínűleg ugyanaz a bizonytalanság uralkodott, mint nálunk. Egyéb híján elfogadták Fettich megállapításait, ám nagyon óvatosan, mint a szűkkörű válogatás tükrözi. Az, hogy ez az alaptézis mindmáig nem változott (igaz: a kiállított mojgrádi népvándorláskori leletek száma sem!), az Kurt Horedt fellépésének köszönhető. Horedt célul tűzte ki, hogy a mojgrádi népvándorláskori leletek valódiságát igazolja. Elsősorban a „népvándorláskoriakat", a rézkori kincsről — mint arról a megelőző tanulmányban szó esett — akár szívesen meg is feledkezne. 2 5 Megjegyzem még, hogy maga Horedt soha nem tanulmányozta a mojgrádi leleteket, kiinduló alapja Fettich monográfiája. Az A. = rézkori lelet ismertetése után, amelybe mellesleg az arany karpereceket is beosztja s ezzel a bukaresti kincstárban kiállított 5 „népvándorláskori" mojgrádi leletből egycsapásra hármat „szanál", következik a B. lelet. Amely szerinte egy „hun sírlelet". Mégpedig a létező legigazibb. A hun lelet legfontosabb darabja a tőr vagy kardfüggesztő. Nyilván Fettich nyomán (Horedt M. Ebertet és J. Wernert emlegeti) hangsúlyozza a függesztő-fül mintázatának azonosságát (mustergleiche Entsprechung) a tamáni tőrfüggesztővel, a tárgyak korát Werner keltezéséhez igazítva. Észreveszi, hogy a mojgrádi függesztőfül jobbra fordul, „balkezes számára". Ennél azonban jobb magyarázatot talál. László Gyulának abból a megfigyeléséből kiindulva, hogy a honfoglaló magyarok [NB 500 évvel később!] a sírban néha megfordítják a fegyverek helyzetét, úgy véli, hogy a darab eleve a temetés számára, halotti kardnak készült (Totengerät für die Bestattung). Értsd: olyan kardnak vagy tőrnek, amelyet eleve fordítva kívántak a sírba helyezni. S mivel ezt a ravasz hun trükköt egy hamisító mégsem f alálhatta ki, készen kapjuk a lelet eredetiségének végítéletét: „Es liegt also kein Anlaß vor, die Echtheit des Stückes anzuzweifeln" 26 Ezt a minden ízében „eredeti" hun kardot immáron csak fel kellett szerelni. Ezt a szerző az iménti magas nívón oldja meg. Természetesen ugyanarról a kardról származtatja az egymásba fonódó karikákat mintázó arany gyűrűdíszt. A szerző ugyan bevallja, hogy a hunkorból még hasonlót sem ismer (nem is ismerhet, hiszen ezek a gyűrűdíszek csak a hunkor vége után jó évszázaddal tűnnek fel először), ám a kérdést könnyen áthidalja. Ha a kard keletről származik — s ebben a fentiek után ki kételkedhet? akkor nyilván a hunoktól származik montírozása és díszítése is. Ha pedig mindez keletről és a hunoktól ered, akkor természetesen korábban fellép Mojgrádon, mint nyugaton. 2 7 Ide sorolja végül a poliéder foglalatos gyöngyöt is, amelyből „Große polyedrische Schwertperle" lesz, amely „als magischer Schwertanhänger diente, ein Beleg für die Echtheit des Fundes" — teszi hozzá — hiszen 1912-ben még senki nem ismerhette J. Werner ezzel kapcsolatos elméletét. 28 Azt persze nem vizsgálja, hogy a mintegy 50 db hun és hunkori kard fityegő gomb között egyetlen hasonló sincs, számára ismét az „elv" a lényeg, egy hamisító 1912ben mit sem tudhatott „mágikus" kardfüggesztőkről, tehát mind a „kardgyöngy", mind pedig az egész „kard" igazi, valódi, összetartozó. A továbbiakban is retteg a gondolattól, hogy valaki hamisítványnak nézze ezeket a leleteket. Pedig (láttuk) senki nem írt ilyesmit. A nagy övcsaton, igaz, ami igaz, szokatlanok a cellák. De hát ettől még nem hamis, hiszen az 5. századból nagyon sok csat változatot ismerünk, sajátos pl. a regölyi is. A kis csat gyakori hunkori forma. Igaz, vese alakú cellái szokatlanok, de ez esetben éppen ez szól eredetiségük mellett — fordítja visszájára az eddigi gondolatmenetet. 2 9 Végezetül a kardhoz sorol néhány bordázott aranylemezt is, ezek a markolatot borították volna. S ekkor rádöbben, hogy valami baj van, hiszen a hun díszkardot (Prunkschwert) csupa gyűrött, törött, szakadt darabból sikerült összehoznia. Megszületik a salamoni ítélet: a töredékek egy életben viselt és használt kard részei, csupán a balkezes függesztőfül szól Totenwaffe mellett. . . (?). 30 A továbbiakban minden összejön a leletben, ami egy hun nagyúr temetkezéséhez szükségeltetik. Felfedezi a nyeregkápa szalagalakú szegélyét, a halotti korona töredékét, a reflexíj íves szalagdíszítését, a hun madárszimbolikát s mindezek csúcsaként az ázsiai úrnak okvetlenül járó Életfát vagy Halottfát (Totenbaum/Lebensbaum), ami nem egyéb, mint a méternyi hosszú arany szigony. 31 Mindez olyan gyermeteg, hogy régészeti proszemináriumi dolgozatnak se lenne elfogadható. Nagynagy liberalizmus kellett hozzá, hogy ezek az ötletek komoly helyen napvilágot láthattak Bízom benne, hogy mindezt maga a szerző sem vette komolyan, hiszen a mojgrádi hun fejedelmi sír ötlete nem tudományos meggondolásból született. Az elméletnek az a lényege, hogy az Észak-Moldvából kiinduló hunok (Concesti sírlelet) nem hatoltak be a román síkságra, hanem ugyanazon az úton törtek be ÉszakErdélybe, amelyen 1241-ben Kadan, Batu alvezére. Ez pedig a Radnai-hágó lenne. (Amelynek használatára az I. évezredben a legcsekélyebb bizonyíték sincs). Alighogy beértek a hunokErdélybe, a tartomány északi peremét pásztázva máris kifelé haladtak belőle. Vonulásukat a mojgrádi fejedelmi sír és a szilágysomlyói kincs jelzi. S onnan már nyílegyenes út vezet Szeged-Nagyszéksósig . . . Erről legyen elég ennyi. 97