A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)
Bóna István: Javarézkori aranyleleteinkről. Fejezetek a magyar ősrégészet múltszázad-századeleji történetéből
rézkori csoportja nem egyéb, mint Patay és Dumitrescu eredményeinek már-már komikus „stufesitása" {Horedt 1977, 8, 1. kép 1-3, Ületve 1. kép 4-11). Az elfogadhatatlan Mojgrád=Tiszaszőlős elméletet (először Makkay 1983, 342) leszámítva a mojgrádi kincs rézkori rétegének elemzésében legtovább Makkay János jutott el (v. ö. fentebb), ehhez további sikeres munkát kívánok. Ami mármost a rézkori kincs lelőhelyét illeti, a fentiekből - remélem - kiviláglik, hogy az I. Világháborút megelőző években erdélyi régiségkereskedők, köztük minden bizonnyal Wallerstein, ügyködtek és ügyködött, a leleteket és a lelőhelyet egyaránt tőlük kapta a budapesti Mauthner. Mauthnernek nem fűződött érdeke a lelőhely meghamisításához, tévedésről sem lehet szó. „Egy ilyen nagy aranykincs esetében, mint a szóbanforgó, kizárt dolognak tartom, hogy Mauthner tévedett volna. A lelőhely nevét meghamisítani abban a korban és az akkori körülmények között nem állott érdekében" - állapította meg Fettich (1953, 61) s ezzel ma is egyetérthetünk. Mauthner László szavahihetősége ilyeténképpen az 1912-1914. évi mojgrádi leletek kapcsán nem vonható kétségbe. Wallerstein utóbb nem a lelőhely, hanem a leletegyüttes meghamisítása miatt panaszkodott Kelemen Lajosnak. 12. A TISZASZŐLÖSI KINCSRŐL ÉS SÍROKRÓL Újabb szakirodalmunkban szinte közhellyé vált az a nézet, hogy a Bécsbe jutott tiszaszőlősi aranyleletről ősrégészetünk — 1884. évi, mintegy véletlen feltűnését nem számítva — mit sem tudott, a leletet Joachim Werner „fedezte volna fel" számunkra, az ő útmutatása nyomán ismertette meg vele kutatásunkat 1953-ban Vladimir Milojcic. így már a Milojcichoz kapcsolódó első reflexió: „A lelet eltűnt a magyar kutatók szeme elől" — igaz, az 1884. évi ötvösműkiállításon feltűnt egy darabja „de jelentőségét még nem tudták felismerni a szakemberek" {Patay 1955, 38, — az ötvösmű-kiállítás valódi jelentőségéhez v. ö. azonban következő fejezetünket). A kincsről írott korábbi dolgozatában Makkay is ezt írja: „1884-ben a budapesti ötvösművészeti kiállításon még bemutattak egy középen átlyukasztott válldíszt - aztán ennek is nyoma veszett" {Makkay 1979, 565). Valóban így lenne? S ha igen, hol kell keresni a hibát, Bécsben, vagy Budapesten? A hazainál jóval fejlettebb osztrák régészet már az 1840-es évektől elindítja az egész birodalomra kiterjedő régészeti figyelőt, a Fundchronik-ot. A legelsőt Johann Gabriel Seidl, Chronik der archäologischen Funde in der österreichischen Monarchie címen éppen az 1840-1845. évekből állítja össze az österreichische Blätter für Literatur und Kunst III. 1846, Nr.' 19 (12 Febr) számára, a következők viszont már az Archiv für Kunde österreichischer GeschichtsQuellen köteteiben fognak megjelenni. Különnyo58 matként, önálló lapszámozással Fundchronik címen is megjelentek, köztük az I. számot a Seidl féle viseli. Ennek 24. lapján a következő olvasható: „Tisa-Söllös (Heveser Komitat). 1840. Zehn verschiedene Schmuckgegenstände aus spiralförmigen Golddrahten, Goldkörnern und einer runden durchlöcherten Goldplatte bestehend, im Gewicht von 131 4 /i6 Dukaten" Az évszám a kincs előkerülésének téves dátuma, a leírás az 1841-ben az Antikenkabinetbe került tárgyak rövid jegyzéke. - Csupán véletlen, hogy Rómer egyik munkájában sem idézi Seidlt. Rómer volt ugyanis az 1860-as években az egyedüli hazai kutató, aki kitűnően ismerte, idézte („Archiv" néven) és hasznosította is ezeket a rövid közleményeket. A kincsről szóló egyetlen részletesebb híradásában kétségkívül Seidlt fordítja, a súlyadatot máshonnan nem vehette. A fordítás kissé rövidített s elsietett: „1840-ben Tisza-Szöllősön (Heves m.) különféle ékességek, tekercses sodronyokból, átlyukasztott lemezekből, arany gyöngyökből sat. ezek = 131 4 /i б # érnek" (ArchKözl V, 1865, 31). Vitatható, hogy Ipolyi Arnold 3 évvel korábbi híradása egy még rövidebb reflexió lenne Seidl-re és a bécsi leletre avagy, mint Makkay János gondolja, éppenséggel utalás a kincs itthon maradt részére. Magam nem választanám szét a kettőt. 1860/6l-ben ugyanis id. Kubinyi Ferenc országos mozgalmat indított annak érdekében, hogy a régészeti leleteket és lelőhelyeket jelentsék az Archaeologiai Bizottmánynak (ArchKözl II, 1862, 292). Ennek nyomán jelentik Heves es Külső-Szoinok megyebői, hogy „Szőllősön aranvékszerek találtattak" {Ipolyi A., ArchKözl II. 1862, 293, No. 417). Ebből sem időpont, sem őrzésiAappangási hely nem olvasható ki. Ipolyi egy évvel későbbi második közleményét is a Régészeti Bizottmányhoz befutott olyan híradásnak tartom, amely az 1839. évi kincsre visszaemlékezve, újabb — felettébb homályos — híradást is tartalmaz: „Tisza-Szőlősről jelentik a Bizottságnak, hogy ezen helység határának Aszti [sic!] nevű helyén aranytárgyak, alabástrom tábla és teke ásattak ki, melyek iránt a Bizottmány adott alkalommal bővebben fog vizsgálódni" {Ipolyi A., ArchKözl III, 1863, 171, No. 567). — Az „adott alkalom" nem adatott meg, nyilván nem vették komolyan a „tekét", a többiről meg már amúgy is tudtak. Rómer nem is hivatkozik erre a közleményre. A Múrégészeti Kalauz lelet- és lelőhely kataszterében a bronzkori leletek közt szerepel: Heves megye: „Tisza-Szőllősön, aranykincs, AK II, 293, AK V, 31", — a hivatkozott irodalom Ipolyi első jelentése és Rómer fentebb ismertetett Seidl-kivonata. {Römer 1866,120). Tény, a következő két évtizedben nem esik szó a leletről, de ugyanezt sok-sok más Bécsbe került leletről el lehetne mondani. Régészetünk első nagy hazai felfutásának idejében vagyunk, mindenki a múzeumokba áradó hazai leletekkel volt elfoglalva.
