A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)
Bóna István: Javarézkori aranyleleteinkről. Fejezetek a magyar ősrégészet múltszázad-századeleji történetéből
A bécsi leleteket azonban jól ismerték akkori vezető régészeink, nemcsak Rómer, de Pulszky Ferenc is. 1884-ben a cs. és kir. régiségtár nem önként és ötletszerűen állított ki Budapesten, hanem a rendezők kérésére, a rendezőktől tudatosan kiválogatott leleteket. Nem véletlen, hogy először jött haza Nagy szentmiklós, Szilágy somlyó L, Osztropataka I., Céke. Nem véletlenül került ide a tiszaszőlősi kincs egyetlen mutatós darabja sem, mint arról a következő fejezetben majd szó esik. Makkay János újabb véleménye a helyes: „A szakemberek ... sokáig gondosan számon tartották a Bécsbe került darabokat, főleg a nagy csüngőt. Hampel József többször lerajzolta, sőt klisét is készíttetett róla, de sohasem közölte" (Makkay 1985/1, 44). A múltszázadban még Tariczky Ede önmagában véve izgalmas tiszaszőlősi folklór-gyűjtése sem tudta félrevinni a kutatást, - Rómer 1876/78-ban fejcsóválva adja tovább azokat „a rendkívüli dolgokat" amelyeket „Tariczky úr mesélt el nekünk" (Rómer 1878, 178), — mindezeknek azonban egyelőre semmi közük a tiszaszőlősi aranykincshez. Tariczky első hivője a századforduló után majd Heves-megye amatőr monográfusa Bartalos Gyula lesz, aki először tálalja a „tiszaszőlősi aranyleletet" avar sírként, — ő még csak avar sírként (Bartalos 1909, 444, Ua, Kny 12). A századvégi hallgatás oka sokkal prózaibb volt. Hampel nem hitt apósa, Pulszky eredményeiben, azért nem közölte rézkoriként a hazai aranyakat, a klisézett tiszaszőlősit sem. Igaza van Makkaynak, hogy ugyanakkor viszont „nem vállalkozott arra, hogy ... a csüngőnek meghatározza a korát" (Makkay 1985/1, 44), t. i. a rézkortól eltérő, különböző korát. Emiatt soha többé nem vette elő a rézkori aranyakat, sem a közölteket, sem a közöletleneket, — a Pulszky halála után vásárolt példányokból egyetlen egyet sem közölt. Századunk első felére a rézkori aranyleletek „bronzkori" korszaka jellemző, amely csak Milojöic 1953. illetve Patay 1958. évi munkáival kezd végetérni. Bronzkori szemszögből nézve a tiszaszőlősi kincs sem érdekesnek sem jelentősnek nem számított, sorsa olyan Bécsben őrzött bronzkori aranyleletekhez képest, mint a bihari, ákosi, pipei, marosvásárhelyi, cófalvi, szarvasszói stb. jelentéktelennek tűnt, kiadatása fel sem merült. 1918 után a tiszaszőlősi lelet idehaza elfelejtődött, a velencei egyezmény keretében nem kérték vissza, holott — szinte kivételesen — mai magyarországi lelőhelyű hivatalos küldeményről lévén szó, kiadását nem lehetett volna megtagadni, közlésre pedig mindenkor rendelkezésünkre állt. A tiszaszőlősi kincs 70 éves hazai érdektelenség áldozata lett, a hibát saját portánkon kell keresni. A továbbiak megértéséhez nem árt megismételni, hogy a Bécsbe jutott tiszaszőlősi aranyakat Rómer Flóris bronzkorinak vélte (Rómer 1866, 120, v. ö. azonban a következő fejezetben tárgyalt gondolatait, amelyek már akkor sem zárták ki rézkori voltának lehetőségét), s előre bocsátani Pulszky Ferenc véleményét, aki határozottan rézkorinak tartotta (ÖM 12, No. 13). Rómer Flóris a Tariczky Edétől 1876-ban feltálalt fantasztikus lovassírhoz kezdettől fogva bölcs kritikával viszonyult. Miután a kongresszusi beszámolóban a tiszafüredi plébános úrnak az „aranyvértes lovagról" szóló ismertetését mégiscsak közzétette (eddig az idézőjel nélküli idézet), a következőt fűzi hozzá: „1842-ben a kincs ügyintézője (l'avocat du trésor, t. i. az a Heves megyei tisztviselő, aki a tiszaszőlősi aranyakat Budára juttatta) néhány rozsdás vasdarabot és fazékcserepet helyezett el a Budai Kincstárban. Ezek a vasak azt mutatják, hogy a szóbanforgó lelet viszonylag újabb kori" (Les pieces en fer démontrent que la trouvaille dont il est question, date d'une époque relativement récente, Rómer 1878, 179). Rómer tehát ismerte és megvizsgálta az akkor még meglévő budai leleteket. Ennek nyomán eleve elválasztotta őket az őskori aranykincstől! Aki ismeri az Alföldet, Kivált a Tisza-melléket, az jól tudja, hogy bajos a régésznek egy-egy partba úgy beleásni, hogy előbb-utóbb ne bukkanjon népvándorláskori, kivált szarmata temetkezésre. Nem kivétel ez alól a tiszaszőlősi Tiszapart sem. A legkorábbi római vagy népvándorláskori sírlelet innen a Rómer által imént leírt. Közvetlenül a kincs előkerülése utáni években Tariczky Ede szerint turkálók „rozsda-ette vasdarabokat, néha egy ezüst érmet vagy egy-két hamvas cserépedényt" kotortak ki a partfalból (Makkay 1985/1, 31). Ezek, a leírásból következtetve, szarmata leleteK romai ezüstpénzekkei, valószínűleg egykori dúlásnak áldozatul esett sírokból. 1855-ben a Tiszaparton talált szarmata sírból származó gyöngyöket kapott ajándékba a Nemzeti Múzeum: RN 5, 1855 (jan. 10), Hatvanöt szemből álló, különféle színű nyakfüzér. Lelőhelye: Szőlősön a Tisza partján. Elek Menyhért ajándéka. Makkay János, aki először közölte a szóbanforgó gyöngyöket (Makkay 1985/1, 2. kép) úgy tudja, hogy eredetileg 146 szemet szedtek össze belőlük a „kincskeresők". Tőlük jutottak volna Elek Menyhérthez, aki azonban csak 65 szemet ajándékozott a Nemzeti Múzeumnak (uo 40). Vagyis — legalábbis eleinte — magától értetődőnek véli, hogy a gyöngyök is az „aranyvértes lovag" sírjából származnának, még 1839-ből (uo 25—26), pár lappal később azonban — nyilván maga is ráébredvén, hogy egy üveggyöngyökből összefűzött nyaklánc nem éppen szokványos ékszer egy gepida fejedelem számára — bizonytalanságban hagyja olvasóit a gyöngyök közelebbi származását illetően (51). — S ezzel akarva-akaratlanul maga üti az első rést Tariczky beszámolóján, aki határozottan az aranyvértes lovagnak tulajdonította az üveggyöngyöket (des perles en verre) is (Rómer 1878, 179). A Régiségtári Naplóban egyébként egy szó sem olvasható mindezekről, a „Tisza part" lelőhely megje59