A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)

Bóna István: Javarézkori aranyleleteinkről. Fejezetek a magyar ősrégészet múltszázad-századeleji történetéből

neve a XVI. század közepétől mindmáig a jelző nélküli Apostag, a török defterekben Apastak, számos lakossal. A XIX. század közepén Apostag 2000 lakosával egyedül használta ezt a nevet, ugyanakkor a vele szemben fekvő Kis-Ápostag még mindig pusztának számított (Fényes 1851, I. 37). A nevek s arányok századunk első évtizedéig nem változtak, a Pest-megyei Apostag akkorra 2500-nál is több lakossal bíró nagyközséggé vált, míg a Fejér megyei Kisapostag [= Klein-Apostag] < (1896-tól már összeírva!) még mindig csak 630 lakosú falucska (Magyar.. . Helységnévtár 1913, 356 és 752). Apostagból semmiféle elmélet kedvéért nem lehet s nem szabad Kisapostagot alkotni. Makkay, anélkül, hogy a két Apostag történetében elmélyedt volna, szinte kétségbeesett kísérletet tett erre. A Duna balparti Apostagot illeti a - mint láttuk - éppenséggel a mai Kisapostag elődjétől viselt „Nagyapostag" névvel (ahogyan Apostagot soha nem nevezték!), hogy a jelző nélküli Apostag elnevezést Kisapostagként értelmezhesse (Makkay 1976, 286). Sajnos sikerült megnyernie Kaliczot (1982, 12) és PavelÓíket is (1979, 327, ahol ingadozik Mozsolics adata és Makkay elmélete között, térképén - 9. számú lelőhely azonban már Kisapostagot jelöl). Legutóbbi munkájában „Apostag, probably Kisapostag, County Fejér" szerepel, a névváltoztatással kapcsolatban pedig már csak utal 1976. évi munkájára (Makkay 1985/2, 21 és Cat. 20, a 19. lapon a térképen Kisapostag és „Nagyapostag"??, a 4. képen pedig „(Kis)Apostag"? felirattal). A berlini korong lelőhelye még valószínűleg sem „Kisapostag" vagy a szűkebb-tágabb „Pannónia", nem is „Transdanubia", hanem Apostag. Szerepét és jelentőségét ott kell vizsgálni és megoldani, ahol előkerült, a Dunától keletre elterülő Nagyalföldöh, vagyis a Bodrogkeresztúri-kultúra területén. *** Ide is kiegészítés kívánkozik. Maga Makkay János szögezte le egyik tudományosan jól átgondolt fejtegetésében elvileg és jövő időben: „nem zárhatjuk ki, hogy előkerül majd kerek korong az Alföldön is, nagy csüngő meg a Dunántúlon", mivel „ezeknek a súlyos aranytárgyaknak a használata mindkét országrészben teljesen hasonló ritmust mutat" (1985/1, 166). — Tiszaszőlős, Ercsi, Nagyszeben, Progar, Apostag után erről ma már csak múltidőben lehet beszélni. 11. MOJGRÁD, EGYK. SZILÁGY M., MOIGRAD, JUD. SÁLÁJ. KINCSLELET(1912). A kincset nyilván nem Mauthner budapesti régiségkereskedő találta, csak közvetítő révén juthatott hozzá. A lelőhelyre és a lelőkörülményekre utaló adatok tehát — akár igaziak, akár hamisak — csak attól a közvetítőtől származhattak, akinek létezéséről szerencsére tudomásunk van. A mojgrádi kincs 1911. december 20-án még aligha volt Budapesten, ezen a napon ugyanis Mauthner László temesrékasi bronzkori arany karperecet adott el a Nemzeti Múzeumnak (RN 118, 1911) borsos áron. A kincs Kolozsvárt véletlenül visszamaradt vagy utólag megszerzett egyik aranylemezét 1912. november 28-án megveszi és Mojgrád lelőhellyel beleltározza a Nemzeti Múzeum, — együtt egy nyilván Mauthner erdélyi útja alkalmával szerzett, Gyulafehérvár lelőhelyű avarkori arany gyűrűvel (MNM RN 106, 1912, 1-2). Költői túlzás tehát Fettich állítása, hogy a Mauthner-féle kincs „múzeumtól múzeumhoz vándorolt, míg végre Posta Béla az Erdélyi Nemzeti Múzeum részére 1912-ben... megvette" (Fettich 1953, 56, - átveszi Makkay 1985/1, 59). Ilyen vándorolgatásra nem volt sem idő sem lehetőség, a két Nemzeti Múzeumon kívül más olyan múzeum nem volt az országban, amely ekkora őskori aranyleletet képes lett volna megvásárolni. Fettich is, legutóbb Makkay is kifejtik azokat a szakmai indokokat, amelyek miatt - szerintük Hampel József nem vette meg a kincset. A legfontosabbat, az anyagi lehetőségeket azonban nem vizsgálták, vagy nem elég alaposan vizsgálták. Meglehet, hogy Hampelra „rossz benyomást tett" (Fettich 1953 uo) a lelet, talán még az is elképzelhető, hogy „megijedt" az őskori aranyak közé kevert népvándorláskorinak látszó tárgyaktól (— feltéve, ha ezek már Budapesten is a leletek közé voltak vegyítve, amire nincs bizonyíték! —), ám nem azért nem vette meg a leletet, mivel „energiája kimerülőben volt" (Makkay 1985/1, uo), más volt kimerülőben: az anyagiak. Koránt sem a tépei avar aranylelet miatt, amelyet „1912. januárjának első napjaiban a debreceni városi múzeummal versengve" (Makkay 1985/1 uo) vásárolt volna meg Hampel, — a tépei leletet csak július 3-án szerezte, nem is drágán, 317 korona 31 fillérért (MNM RN 65, 1912), „hivatalos beváltás útján" (MNM Jel 1912 [1913] 40), törtarany értékben. 1912. február 24-én azonban egy vásárlás valóban csaknem az egész esztendőre megbénította a Régiségtárat. Egy XVI. századi ékszerért 24.000 koronát fizetett ki, s ebből már akkor csak 18.000 koronát tudott vállalni, a többi pénzt máshonnan kellett megszerezni (RN 14, 1912). Elsősorban emiatt kellett Hampelnak Mauthner több tekintetben gyanús és zavaros aranykincsét elutasítania. Abban Fettichnek teljes mértékben igaza volt, hogy Mauthner Hampelnak és Postának ugyanazt a lelőhelyet mondta be, „Posta Béla semmi gyanúokot (nem látott) a lelőhely megjelölésének hitelessége körül, sőt éppen mint erdélyi származású leletet vette meg azt" (Fettich 1953, 61). A kincs leletei Mojgrád lelőhellyel kerültek leltárba Kolozsvárott és Budapesten, — az utóbbi helyen nég az is megesett, hogy az először tévedésből szin én mojgrádinak jelzett avar aranygyűrűnél utólag Gyulafehérvárra javították a lelőhelyet. 55