A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)

Bóna István: Javarézkori aranyleleteinkről. Fejezetek a magyar ősrégészet múltszázad-századeleji történetéből

Azok a Mauthner-féle „ügyeskedések", amelyeket állítólag „nemrégiben lepleztek le" (Makkay 1985/1, 57 és 25. j. — a valóságban 1927-ben történt egyetlen leleplezésről van szó, v. ö. Fettich, N., Seminarium Kondakovianum 2, 1928, 108, amelyet Makkay forrása pontosan idézett) egyáltalán nem illenek a mojgrádi leletre. Ha ugyanis Mauthner más lelőhelyet mondott volna Hampelnak (Makkay 1985/1, 58, 60, 64), mint Postának, a két nagy tudós az első telefonbeszélgetés, levélváltás vagy személyes találkozás alkalmával leleplezte volna a csalást s vele együtt az akkor még kezdő kereskedő hitelét. Hampel és Posta találkozására mindig volt lehetőség, mivel Posta mint országos múzeumi felügyelő rendszeresen résztvett a felügyelők budapesti ülésén, így például 1912. július 2-án is (MKÉ 6,1912,230). Nem méltó Hampel és Posta nagyságához azzal gyanúsítani őket, hogy ne lettek volna tisztában a lelet összetettségével. Hampel a mojgrádi típusú lemezékszereket mindenkor őskorinak tartotta, naplózta, jelentette. Posta személyesen vitte be (sőt ásott is állítólagos lelőhelyén, v. ö. 9. leletünket) Hatvanból a mojgrádi nagy lemezcsüngő közeli rokonát, a nagy „őskori lemezes ékszert" (ArchÉrt 16, 1896, 374), nem szólva kolozsvári professzori kinevezését megelőző 14 éves (1885-1899) alapos gyakorlatáról, amelyet a Nemzeti Múzeumban szerzett. Az 1884. évi ötvösmű-kiállítást azonban legfeljebb látogatóként láthatta, hiszen csak 1885. dec. 15-én lépett „írnok" minőségben a múzeum szolgálatába (Hampel J. 1902, 17), nem vádolható hát azzal, hogy a kiállítás egyik rendezőjeként utóbb mégis megfeledkezett a tiszaszőlősi kincs nagy lemezéről (így: Makkay 1985/1, 196). A „Régészeti tanulmányok az orosz földön" zseniális szerzőjéről azt feltételezni, hogy ,,Pósta terjes egészében népvándorláskorinak ítélte" volna a mojgrádi kincset, mi több: „az 1884ben már rézkorinak meghatározott típust most népvándorláskorinak vélte" volna {Makkay 1985/1, 64 és 197) alapos lebecsülése Posta képességeinek. A mojgrádi leletet népvándorláskorinak, hunkori gepida fejedelem kincsének, először Fettich Nándor tartotta 1943-ban, s ugyanezt fejtette ki 1953-ban. ötletét az őskor-kutatás soha nem fogadta el. Roska korábban (1936, 156) még „két mojgrádi" kincsről beszélt „melyek egyrésze népvándorláskori", őskori részéről csak később nyilatkozott (1942, 184) s akkor „első vaskorinak" vélte. Patay már első hozzászólásában (Patay 1944/45, 24-25) elutasította az őskori ékszerek sokezer éves „továbbélésének" Fettichi-teóriáját, s a rézkori alapréteg mellett bronzkori aranyakat sejtett a kincsben. Később is ő bírálta legalaposabban Fettich elméletét (1958,41,35. j.) amelyet Makkay János sem fogadott el, sőt Makkaynak köszönhető a legtöbb rézkori elem szakszerű kimutatása a kincsben (Makkay 1976, 230-281, 1982, 21-22, 1983, 313, 342, 1985/1, 97-149). Éppen ezért kevéssé méltányos Fettich tévedését „visszaörökítenie" Postára és Hampelra. Mivel a mojgrádi 56 leletről sem Hampel sem Posta nem nyilatkoztak írásban (az Erdélyi Múzeum gyarapodásáról szóló rövid jelentés nem tekinthető annak), merő találgatás, mit tartottak összetételéről. Elég annyi, hogy Postának sikerült pénzt szereznie s megvette a leletet. S mivel csak együtt adták, együtt vette meg. Nagy anyagi áldozatot jelentett, ám éppen a lelet „erdélyi származására" való tekintettel „ki nem térhettünk előle" EMÉ 1913, 35). A mojgrádi ügylet erdélyi kulcsfiguráját, a Wallerstein nevű régiségkereskedőt Kelemen Lajos ismerte s beszélgetett vele. Wallerstein elpanaszolta Kelemennek, hogy „a múzeum méltánytalanul bánt vele egy üggyel kapcsolatban, pedig ő becsaphatta volna a múzeumot: Mauthner a mojgrádi leletbe belekevert öt darab aranyat, amelyeket Mauthner maga hamisított; ezt neki Mauthner meg is mondta, százalékot ígért neki, ha az aranyakat eladja; ő azonban ezt nem merte megtenni, mert félt, hogy üzleti kapcsolatait elveszti, ha hamisítványokat ad el." (Fettich 1953, 57). — Wallerstein tehát amiatt háborgott még sok évvel később is Mauthnerra, mert az annakidején rá akarta venni, hogy a leletbe (utólag!) belekevert hamisítványokkal együtt ő (t. i. Wallerstein) adná el a mojgrádi kincset a kolozsvári múzeumnak. Erre Wallerstein saját üzleti érdekből nem mert vállalkozni. Az ügyletet örök feledés borítaná ha később a múzeum nem utasította volna vissza Wallerstein valamelyik leletét. Sértett önérzettel ekkor fedi fel a mojgrádi titkot, a maga becsülete védelmében. Nos, ezek után ki más lehetett a mojgrádi lelet eredeti összetételét jól ismerő Wallerstein, ha nem a lelet felhajtója és közvetítője, az az erdélyi régiségkereskedő, akinek segítségével Mauthner a rézkori aranykincset 1912. első felében megszerezte. S akit — mint ismert régiségkereskedőt — 1912 nyarán arra próbált rávenni, amivel ő maga Budapesten talán(?) kudarcot vallott: a hamisítványokkal megspékelt zagyva kincs eladására. Wallerstein régiségkereskedő az a szál, amely mentén el lehetne jutni a mojgrádikincs eredetéhez. Honnan, mikor, miket adott el a kolozsvári és más erdélyi múzeumoknak? Ezt a fonalat mi nem tudjuk tovább gombolyítani, bízunk azonban benne, hogy erdélyi, kivált kolozsvári kollegák meg fogják kísérelni felgombolyítani. Azt azonban tudjuk, hogy Mauthner továbbra is kapcsolatban maradt erdélyi ügynökével, minden valószínűség szerint Wallersteirmel. Közreműködésével hamarosan jelentős bronzkincset szerzett, éppen Mojgrádról A kincset 1914-ben a berlini Staatliches Museum für Vor- und Frühgeschichte vásárolta meg „Mojgrad, Komitat Szilágy" lelőhellyel. Leltári száma IV. d. 4141, IV. d. 4147 a-1 (Károlyi 1968, 87—88, — Károlyi azonban mit sem tud arról, hogy a kincset már régen feldolgozták, eladóját sem közli). A leletet 1935-ben I. Nestor dolgozta fel (Ein Bronzedepot aus Moigrad, Rumänien. PZ 26, 1935, 24-57). Nestor közleményében az eladót csak, mint „ein recht tätiger Händler mit Altertümern aus den ehe-