A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)

Bóna István: Javarézkori aranyleleteinkről. Fejezetek a magyar ősrégészet múltszázad-századeleji történetéből

{Makkäy 1985/2, 13). Ez nem áll. Miután az azonos kéztől származó bejegyzéseket sikerült megfejtenem, megkértem két kollegát a Nemzeti Múzeumban, tennének ők is kísérletet. Mindketten %

,Nßebent*' olvastak. Kár volt tehát az eladók személyével és Hampel tanúskodásával alátámasztott erdélyi lelőhely bejegyzéseket figyelmen kívül hagyni, mivel emiatt a kutatás döntő fontosságú adattól fosztotta meg önmagát. Az ismeretlenül maradt lelőhely ugyanakkor találgatásokra csábított. így az 1902. évi karperec-ráiacsüngő együttest Makkay korábban a mojgrádi kincs elkallódott darabjainak gyanította {Makkay 1976, 283 és 32. kép, amely némileg megtévesztőén, gyűrődések és szakadások nélkül ábrázolja a lemezt), tipológiailag kétségtelenül találóan, legfeljebb azon meditálhatunk, hogy egy 1912. évi lelet darabjai hogyan kallódhattak már 1900. körül. Legújabb, Mojgrád=Tiszaszőlős könyvében egyelőre nincs folytatása ennek a gondolatnak. Az erdélyi eredetű ovális lemezről viszont úgy véli, hogy „Pannónia provinciából származhat" {Makkay 1985/2. 13), - bár nem „Csepinből", mivel az ottani legkisebbnél" is könnyebb. Katalógusában óvatosabban csupán magyarországi ismeretlen lelőhelyet ír, - sajnos ez sem áll (uo Cat. 18). Nyilvánvaló, hogy saját elmélete kedvéért szeretné megnyerni ezt a „dáciai" korongot Pannónia számára, ám érvelésén maga üti az első rést, amikor találóan megjegyzi, hogy lemezünk „ovális alakú,... mint a bánáti bronzkoriak" (Uo 21.). Azok után, hogy Hampel nyomtatásban kétszer is említ (immáron össze is vonható): egy bizonytalan lelőhelyű szétszóródott erdélyi aranykincset, nincs okunk s jogunk kétségbevonni a Nagyszeben bejegyzések jogosságát. Ám nem szükséges szószerint vennünk. Az aranyak Nagyszeben tágabb környékéről, az egykori Szeben megyéből vagy akár a távolabbi Szászföldről is erdélyi gyűjtők birtokába kerülhettek. Még akkor is döntő fontosságú leletek ha csupán Dél-Erdély vagy akár Erdély lelőhellyel tartjuk őket számon. Már a moldvai hàbàsesti ovális rézkorong előkerülésekor (VI. Dumitrescu, Häbä§esti, Bucuresti 1954, 606, 69. kép és 134. t.) eldőlt/kezdeti téves keltezése ellenére is {Dumitrescu 1957, 73—74, 1. kép 1.), amelyet éppen a magyar kutatás helyesbített (egymástól függetlenül, egyidőben: Kutzián 1963, 486-488, Bóna 1963—64, 35-37), hogy a rézkori korong alakú ékszerek elterjedését éppúgy nem lehet csupán a Duna nyugati illetve jobb partjára korlátozni (így már Patay 1958, 44, 95. j.), ahogyan a fordítottja sem áll. Már csak azért sem, hiszen sima előképeiket már a kelet-balkáni eneolitikumban megtalálni, a várnai 43. és 97. sírban valamint Razgradon {Ivanov 1978, 20. t. Ivanov-Nikolov 1986, Katalógus Nr. 302, 311, 315 valamint 279). A szerémségi progari áttört közepű lemezcsüngő felbukkanása ugyanakkor nemcsak a stollhofi és bodrogkeresztúri típusú 52 aranyművesség sajátos összefonódását igazolta {Vinski-Gasparini 1957, 8—10), hanem azt is, hogy a Bodrogkeresztúr-típusú, középen lyukas, lemezcsüngők átterjedtek a Duna jobb partjára is {Patay 1959, 94). A Kelet-Mediterraneumban (majd utóbb a KeletBalkánon) felfedezett előképek azt sugallták, hogy a korong-ékszerek délkeleti irányból terjedtek el a Dunai-térségbe {Bóna 1963—64, 37), míg az áttört közepű füles csüngőékszerek jóval közelebbi, valószínűleg aldunai eredetűek {Kutzián 1972,145—148) s viszonylag rövid útvonalon onnan jutottak a Kárpátmedencébe, valamint délre, le egészen Görögországig (másként: Makkay 1976, 260, 20-22. kép, bírálja: Raczky i^ArchÉrt 109, 1982, 187). V. ö. még az utóbbi kérdéshez H-J. Weißhaar, Varna und die Ägäische Bronzezeit. Arch. Korrespondenzblatt 12, 1982, 321—325 adatait, amelyek a szimbolikus értelmű, s ezért hosszú időn át használt, füles csüngők Duna-vidéki prioritását látszanak igazolni, valamint a progari és hatvani csüngődíszek különös egyvelegét ezüstből a krétai Amnisos-ból (Eileithya barlang), megbízható datálás szerint EM III., 2200 körüli rétegből {S. Hood, The Arts in Prehistoric Greece. Harmondsworth 1978, 187, 297 és 184. kép D). az utóbbit, más forrásból, Makkay 1976, 21. képe is reprodukálja és különböző — jóval korábbi - keltezéseket idéz hozzá (uo. 257—258). Ami a lemezkorongokat, kivált az ovális alakúakat illeti a leghatározottabban ellenemond egy fiktív Duna-határ elképzelésnek bronzkor eleji meglepő utóéletük az Aranka-völgyében. Az óbébai {Reizner J., ArchÉrt 24, 1904, 83-85, IV. és V. kép Bóna 1963-64, 34-36, VI. t. Al-Bl) és mokrini {Foltiny 1972, 54, II. t.) ovális, poncolt díszű arany melldíszek déli (valójában csupán észak-balkáni) bevándorlók sírjaiból származnak. A Nagyszeben-környéki ovális—dudoros rézkori aranykorong létezése most végérvényesen eldöntötte a kérdést (ld. fentebb a Jankovich-korongokat s alább az apostagi korongot is). Hasonló nagyszabású elterjedés olvasható ki a raja-alakú lemez-csüngők lelőhelyeiből. A legújabb meglepő lelet, a morvaországi Hlinsko-ban talált kőből faragott rája-alakú csüngődísz (kerek koronglemez kő utánzatával együtt!) északnyugaton ugyanazt a vidéket jelöli ki a típus elterjedési határául {Pavelcík 1982, 261-266, 2. kép 1. illetve 10. kép 5), ameddig a dudoros korongok nemesfémből (tehát ezüstből is) elterjednek (Stramberki korong, Jisl 1967, 14—20, III. t. Makkay 1976, 287, 33. kép). Arany rája-csüngőt sírból Ercsiből (Duna jobbpart), Mojgrádból (Szilágy/Salaj) és Nagyszeben/Sibiu környékéről, DélErdélyből ismerünk, vagyis aranyból egyelőre csak a Kárpát-medencében találhatók. A két eddigi szélső pont, Ercsi és Nagyszeben közt kitűnően elhelyezhető Mojgrád, a Bodrogkeresztúri-kultúra keleti peremén {Patay 1975,66).