A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)

Bóna István: Javarézkori aranyleleteinkről. Fejezetek a magyar ősrégészet múltszázad-századeleji történetéből

[A gróf gyűjtötte a római köveket, még Szombathelyről is vitetett a kertjébe (VREJ 2,1874, 173)]. Lipp határozottan írja, hogy ezt a sírt fedte a SEMPRONIA sírkő s ebből valók a bélyeges téglák is. A sír tartalma „csontok között": Const, nob. с. Gloria exercitus hátlapú érme, bögre és korsócska „sárga mázzal bevonva", 3 db kígyófejes bronz karperec és bronz irónszerű karperec, 4 db zöld üveggyöngy, lapos bronzpánt, ezüst tű, bronz gyűrű, csont karperecek, — egyszóval valóban egy gazdagabb 4. századi sírleletről van szó. Megjegyzi még, hogy mindez „a surányi gróf birtokában van, ki láthatás végett szívesen bocsátá rendelkezésemre" (Lipp V., ArchÉrt II, 1870, 214-216). - Mármint megtekintésre, a sírleletből később is csak szemelvényeket ajándékozott a múzeumnak a gróf. Mindez világos és egyértelmű, szerencsére ezt vette át a CIL. Négy évvel később ugyanis a Semproniakőről már ezt írja Lipp: „Leihelye: Surány, Vasmegyében. Található ugyanott a grófi kastélyban" (A vasmegyei régészeti egylet római felirattára. VREJ 2. 1874. 82, Nr. LV. 22). Egy évvel később pedig már az összes korábbi salfai leletet „Surány" alatt jelzi: „sírok, érmek, föliratos kövek, ékszerek" (h), míg Salfáról csupán „épületnyomokat" említ (i) (VREJ 3, 1875,114), valamint a megyei múzeumba bekerült feliratos márványtáblát (uo 123 = CIL III. 10928 = RIU I. 152). Mivel a CIL megjegyzése szerint az utóbbi ugyanabból a sírból származik („in eodem sepulcro repertae sunt"), mint a surányi kastélyba beszállított bélyeges téglák (= CIL III. 6487), nyilvánvaló, hogy a két feliratos kő ugyanabba az 1870. évi sírba volt beépítve, a márvány nyilván a sír része volt, míg a Sempronia kő a borítólapja, — ez elkerülte a két követ újabban többször feldolgozó munkák figyelmét. Az egyre kaotikusabb összevisszaságban tanácsos a legkorábbi adatokhoz ragaszkodni. Ezek szerint Pálffy-Daun Vilmos első késő-római leletei Salfa-Lajostelepről származtak, egyetlen sírból (1870). Következésképp az első ízben szorosan velük együtt „az elősorolt tárgyak közt" említett aranykorong (1878) lelőhelye is ugyanaz lehet. Az őskori (és középkori) lelet azonban — hacsak Lipp figyelmét korábban el nem kerülte, ami alig hihető — nem az 1870. évi sírral egyszerre került elő, Lipp még öt évvel később sem tud róluk. Nem szerepelnek a szombathelyi múzeum őskori leleteiről szóló részletes beszámolóban (ArchÉrt VIII, 1874, 6-11), sem a „Leihelyeink" című jegyzékben az őskori illetve bronz tárgyak, sem pedig a római tárgyak között (VREJ 3, 1875, 111-121). 1878-ban viszont már arról értesít, hogy az 1870. évi római sír lelőhelyén azóta „a sírok közül több bontatott fel", amit alátámaszt, hogy korábban borostyángyöngyökről nem esett szó. E szerint is azonos lelőhelyrőlvan szó. A sok-sok zavart mindenekelőtt az okozta, hogy a Szombathelyi Múzeum a gróf adományait és letétjeit nem tényleges lelőhelyük, hanem az adományozó illetősége szerint, Surány lelőhellyel vette leltárba, s így emlegette őket későbbi dolgozataiban Lipp is. A Vasmegyei Levéltárban őrzött régi telekkönyvekből sikerült tisztázni, hogy Károlyi Lajos korábbi birtoka 1876-ban már Pálffy-Daun nevén szerepelt (Fekete Mária szíves közreműködése), kastélya és birtoka a század végén is Surányban volt (MW, Vasmegye, 1898, 98), más birtoka nem volt a környéken. Egyértelműen kiderül azonban Lipp 1870. évi írásából, hogy a birtok átnyúlott Salfa határába is. Az is tisztázódott, hogy Vassuránynak, legalábbis a közelmúltban, nem volt „patyi erdő" nevű határrésze, nem is lehetett. Jelentősebb erdő a múltszázadban csak Kis-Asszonyfán a Haraszti-erdő volt, valóban Paty szomszédságában. Az 1884. évi nyomtatott leltár 63. lapján No. 857. alatt szerepel az az adat, amelyet a koronggal kapcsolatos legújabb irodalom a „legkorábbi" említésnekvélt: „Papi melldísz, lh. Paty, Vasm., arany, 3 kiálló dudor, 4 lyuk a lapon, átm. 13,5 cm., ad. gr. Pálffy-Daun Vilmos a tulajdonjog fenntartásával" A leltár a lelőhelyet szerencsétlenül „Paty, Vasm." formára kurtítja, holott akkoriban 3 Paty nevű falu volt a megyében. Emiatt lett belőle újabban Rábapaty (Маккау 1985/1, 48. térkép), majd utóbb Kőszegpaty (Маккау 1985/2, 13.; Cat. No. 17). A nyomtatott leltárban az átmérő is pontatlan, kikerekített. Nyilvánvaló, hogy „Surány Paty" lelőhely nincs s nem is volt. Egy kevéssé szerencsés elmélet kedvéért Lipp Vilmos alkotta, kívüle senki nem használta. Az aranykorong Paty lelőhelye nem egyéb, mint a Lipp-leltár ,,Surány Paty" adatának szerencsétlen lerövidítése, Pálffy-Daun grófnak nem volt patyi birtoka. Paty Lipp elméletében a templomba befalazott római sírkő lelőhelye, amelynek néhány patyi agyag és üvegedénnyel (VREJ 3,1875,113) együtt a Surány és Paty közé képzelt római település másik pontját kellene jelezni. Csakhogy mindennek semmi köze a Salfán talált leletekhez. E zavaros kérdésben valószínűleg már soha nem lehet teljesen tisztán látni. Mégis az a valószínű, hogy ha korongunk nem Salköveskuton, akkor a birtok folytatásában Vassurányban látott napvilágot. Lipp pontos leírásából kiderül, hogy a stollhofi nagyobb (1) korong méretével azonos méretű (átm: 13,7 cm) nagy korongnak a pereme nem volt díszítve. Hampel 1893. évi rajza, amelynek felfedezését és közzétételét Маккау János kutatásainak köszönhetjük, tehát nem „sebtében odavetett vázlat, a díszítések részletezése nélkül", hanem pontosan azt adja vissza, amit Lipptől tudunk (Маккау 1985/2, 13,4. kép 17, Cat. 17) (12. ábra). A sima perem a Tiszapolgár-Bodrogkeresztúr aranymüvességgel hozza rokonságba ezt a fontos darabot, amely aranyból előkelő megfelelője a 47