A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. (Veszprém, 1986)

Szántó Imre: A balatoni várak övezete a dunántúli védemi rendszerben (1541–1690)

takaráskor nem szereztek maguknak télire élelmet, éhenhalhattak. A szorgos mezei munkák idején egyes végházakban annyira megfogyatkozott az őrség, hogy még a kapukat is a kapitányoknak kellett asszonyi segítséggel — felvonniuk.

4 ° 8 Kovács Péter és társa keszthelyi tizedesek 1621ben írják, hogy „senki közülünk hely földet nem bír, hanem az melynek közülünk valami kevés vetése vagyon, annak földjét kit az uraktól, kit az jobbágyitól, nagy drága pénzen veszünk, azt is nagy drágábban szántattyuk meg s ugy éltünk".

409 A keszthelyi „vitézlő rend" a zsold elmaradása miatt kénytelen volt járadékszolgáltatási kötelezettséggel terhelt földet, vagy egyéb munkát vállalni, hogy megélhetését biztosítsa. 1672. augusztus 30-án a megyéhez fordultak orvoslásért: „Az ittvaló vitézlő rend olyan fogyatkozott állapottal vagyon - írják beadványukban -, hogy nagyobb része csak egy napi kenyérre sem maradnak, ha csépinél nem kapna az mások gabonájából. Azon kívül itt minekünk semmi szabad élő földünk nincsen, házunktól, kertünktől, erdőnktől és csak edgy hagyma földtől is az földes urakat szolgáljuk, az szántó földeket köblébe vagy kilencedébe, s ugy is nehezen találjuk, szőllőinkből kilencedet, hegyvámot fizetünk, marháinkat az erdőre napi szolgálat alatt béreljük, ki nyolc napot, ki többet is szolgál esztendőnként a földesuraknak közülünk, egy szóval csak szintén hogy az jobbágyság nincsen mindenestől rajtunk . . ."

4 * Ha aztán a végbeliek nem kaptak munkát, éhségtől űzve a máséhoz nyúltak. „. . . a katonáknak nincs élésük, nincsen pénzük, az éhség kényszerítette őket, hogy kimenjenek és fosztogatásból éljenek".

411 Falvaink egyaránt szenvedtek a fizetetlen végbeliektől, és a portyázó törököktől.

412 Zala megye 1634ben megállapította, hogy a nép szegényítésében nagy szerepet játszik ,,az végházbeliektül való nagy inségh".

413 Dacára annak, hogy meg nem engedett és büntetendő cselekmény volt a fosztogatás, mégis szinte az egész XVII. század folyamán majdnem állandóan divatozott. Széchenyi György veszprémi püspök felhívta Batthyány I. Ádám figyelmét: „Felettébb való az, amennyit a Szála melléki parasztság panaszkodik a Szalaváriakra", még a török sem mivelné, amit velük tesznek.

414 Egy évvel később, 1654-ben Széchenyi újból panaszkodott Batthyány nak: „Szinte megnyomorítják a Szála két mellékét a végbeliek, a többi között a Szalaváriak, Kapornakiak és Pölöskeiek szintén úgy csatáznak reánk, mint a törökre, a két Páhok . . . (stb.) mind szenvednek".

415 Ha a prédálásnak más lehetősége nem kínálkozott, a végbeliek saját népüket is sarcolták. ,,. . . bizonyos pedig - írja Széchenyi György veszprémi püspök 1654-ben -, hogy a Szálán túl való végházakból s a Kemenes alól szinte mint a törökre úgy csatáznak erre a Bakonyságra, szinte elnyomorodik a szegénység..."

416 A végbeliek megszálltak egy-egy falut, felélték, s ha már nem kaptak eleget, a szegény embereket kínozták. „. . . a szegénységet eszik el mindenekből, szabadon dúlván a falukat". A tapolcai polgárok 1653-ban a Sárkány János által összegyűjtött keszthelyi és vázsonyi katonákra panaszkodtak: „. . . nem elégedve azzal, amit szegénységünk szerint adhattunk nekik, négy pincét feltörtek és szabadjában, a mint nekik tetszett, hordották a bort, a kinek mi kevés gabonája volt kévében, azt minden kímélet nélkül szabadjában hordották, úgy hogy hasig állottak az lovak az cséplett gabonában, az asszony állatokat nem is méltó Nagyságodnak (Széchenyi György veszprémi püspöknek) előhozni és említeni, minemű undokul rútították".

417 Az ínség és nyomor lassanként teljesen lezüllesztette, demoralizálta a végbelieket.

4 ! 8 Keglevich Péter 1648-ban írja: „Hogy életét megtarthassa, ki kell mennie (a vitéznek) a falukra. Erővel elveszi a polgárnak az mije vagyon".

419 1656-ban a Somogyból, Keszthelyről, Szigligetről, Csobáncról és Vázsonyból érkező magyar és „tót" hajdúk garázdálkodtak. Noszlopi János tomaji lakos vallomása szerint „a keszthelyi magyar és tót hajdúk, körülbelül negyven asztalokat szedtek össze, minden háztól ételt és bort követeltek, de a hozottakkal nem voltak megelégedve, ezért szablyával meg akarták verni. Bakonyi Ferenc tyúkját, lúdját, szalonnáját, tehenét vitték el, majd az erdőre voltak kénytelenek menekülni".

420 Ha korszakunkban egyáltalán beszélhetünk az ipar fejlődéséről, úgy ennek a mezővárosi (és falusi) iparnak a fellendüléséről van szó.

421 A presidialis (várral rendelkező) zalai mezővárosokban már a XVII. század folyamán létrejöttek az iparos szervezetek. A végvári katonaság fogyasztó réteget, továbbá bizonyos védelmet is jelentett a kézművesek számára.

4 2 2 A kézművesipar a végvárak melletti városokban különböző mértékben fejlődött ki. Az iparosok nagy része nem szakadt el teljesen a mezőgazdaságtól, ipari foglalkozása mellett megművelte kis darab földjét, szőlejét is. A zalai mezővárosokban két periódusra osztható a XVII. századi céhalakulás; az első az 1630-40-es, a második az 1680-90-es évek (a török uralom utolsó évei, illetőleg a török kiűzése utáni évek). Céheik ekkor kérték vagy kölcsönözték a privilégiumaikat. Az iparosok milyenségét illetően megállapíthatjuk, hogy nem volt különösebb jellegzetessége a zalai mezővárosi iparnak. A mindennapok szükséglete teremtette meg a csizmadia-, a varga-, a takács-, a szabóipar alapját. A csizmadia-céhek közül a keszthelyi a legkorábbi: 1636-ban kérte kilenc mester az articulusokat kölcsön Sárvár földesurától, Nádasdy Ferenc gróftól.

423 A szűcs és mészáros céh (a szűcsök 1638-ban, a mészárosok 1679-ben) pápai céhekhez fordultak az articulusokért, ami egyben a keszthelyi és a pápai kézműipar kapcsolatára enged következtetni. De 1635-ben már a keszthelyi szabók is Pápához fordultak.

42 4 283