A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

Hudi József: Adatok Zala megye és a Káli-medence közbiztonságának történetéhez a XIX. század első felében

vezérei — bizalmas barátai — segítik. Minden tagnak szigorú szabályokhoz kell alkalmazkodnia, az alkalmazkodás személyes létérdeke. Feltétlen engedelmességgel tartozik, a csoport titkait meg kell őriznie. A bandába kerülés feltétele a jó egészség, a bizonyított állóképesség, bátorság, sőt vakmerőség. Ez a magyarázata annak, hogy a legütőképesebb betyárbandák tagjai fiatalok, többnyire huszonévesek. 1836 végén, közvetlenül a Sobri-banda felszámolása előtt kelt körözőlevél szerint Sobri 27 éves, a Pista nevű desertor 24, Kis (Fűmag vagy Karalábi) Jancsi 28, Józsi (Teknyőhátú) nevű desertor 25, Nagy Jancsi 23 éves. Harminc éven felül csak hárman vannak: Peti Miska, Kis Jancsi és az Ádám nevű katonaszökevény. A legidősebb bandatag a sánta és garázda természetű alvezér, Papp Andor: ötvenedik évéhez közel jár már ekkor.

28 A csoport akcióképességének egyik alaki követelménye a kis létszám: csak csodálkozhatunk azokon az írókon, akik — mint Eötvös Károly is — csak csapatnagyságban tudják a betyárokat elképzelni. A levéltári források világosan mutatják, hogy a hírhedt bandák létszáma általában 4-8 fő között mozgott, s ritkán emelkedett 10 fölé. Ez nemcsak a gyors mozgást tette lehetővé, biztosította a kellő védelmet is, az önfenntartást pedig igen gazdaságossá tette.'

2

'

1 A kutatók többsége hajlamos még napjainkban is túlzásba esni a XIX. századi magyarországi közbiztonság megítélésekor. Az országos börtönstatisztikai adatok világosan bizonyítják, hogy közbiztonságunk állapota nem volt rosszabb, mint az európai országok többségében. Magyarországon 1831 —1841 között évente átlagosan 23 873 személy szenvedett börtönbüntetést: az összlakosságnak csupán 0,25% -a. A legtöbben csak néhány napra, hétre kerültek fogságba; halálos ítéletet csak ritkán szabtak ki, s ha kiszabtak is némely esetben, a fellebbezés során gyakran felsőbb kegyelemben részesültek, az elítéltek.

30 Az osztrák birodalomban II. József megszüntette ugyan a halálbüntetést, de halála után újra visszaállították. A monarchia német, lengyel, cseh tartományaiban 1803 és 1848 között 1304 halálos ítélet született, de ebből csak 448-at hajtottak végre. A közép-európai országoknál jóval fejlettebb, polgárosultabb nyugati országokban — így Angliában, Franciaországban — sem szűntek meg a halálos ítéletek a XIX. század első felében; csak a kivégzések száma és a halálbüntetést maguk után vonó bűncselekmények köre csökkent erőteljesen (pl. Franciaországban a gyermekgyilkosokra 1824-től kezdve már nem szabnak ki halálbüntetést). A halálbüntetés végrehajtása is sokat egyszerűsödik: elmaradnak az évszázadokon át gyakorolt kegyetlen kínzások, az elítélt gyorsan elnyeri büntetését, összehasonlításként megemlíthetjük, hogy Franciaországban az 1830-as években évente átlagosan 7000 ember ellen emelnek vádat, a vádlottak 70%-át ítélik el. Évente kb. 100-150 egyént ítélnek halálra, 280-at életfogytiglani kényszermunkára vagy más súlyos szabadságvesztésre.

31 ZALA MEGYE KÖZBIZTONSÁGA A napóleoni háborúk közepette megszaporodott gonosztevők megfékezésére, kiirtására a megyék legtöbb esetben azonos módon reagáltak: igyekeztek elszigetelni a bűnözőket, ellátásukat lehetetlenné tenni, orgazdáikat, ismerőseiket szemmel tartani, hogy aztán összehangolt üldözéssel — nemegyszer reguláris katonai alakulatok támogatásával — könnyűszerrel leszámolhassanak velük. Zala megye, amely már a kilencvenes években és a század elején több alkalommal igénybe vette a statáriális bíráskodási jogot, 1810ben rendszabást, statútumot hoz a zsiványok ellen. Ebben a cselédeket, pásztorokat útlevél és bizonyságlevél használatára, a községeket a félreeső helyek felügyeletére kötelezik, a községi elöljárókat teszik felelőssé az éjjeliőrök felállításáért, a gyanús személyek letartóztatásáért. A rendelkezések betartása érdekében az elöljáróknak minden vasárnap újra és újra ismertetniük kell a rendszabályokat a falu népével.'

2 A megye azonban nem elégszik meg csupán a preventív intézkedésekkel: tevékeny irányítója kíván lenni a „közbátorság" megszilárdításának. Még ebben az évben összeíratja a csárdákat, az útonállók váratlan rajtacsapásának megelőzése érdekében rendelkezik az utak, út menti erdők tisztításáról. Az újonnan felállított karhatalmi erőt (negyven pandúrt) célszerűen felosztják a járások között. Ennek következtében a tapolcai járásban egy nyolcfős csapat teljesít szolgálatot. Akad is elég munkájuk, mert Tapolca vidéke, a Dobos-hegy környéke a „zsiványok fészke".

33 Az elszaporodott gonosztevők elfogására rövidesen a lakosságot is mozgósítják: a Vas és Zala megye határán fekvő települések lakosságát valóságos népfelkelésre kötelezik, a pásztorokat, ,,gyanűs gazdákat" naponta ellenőriztetik, a gonosztevőket elfogó személyeknek, közösségeknek jutalmat ígérnek, s a velük összejátszókat börtönnel fenyegetik meg. Széchenyi Ferenc királyi biztos irányítja a hat megyében egyszerre megindított hajtóvadászatot, mely hamarosan komoly eredményeket mutathat fel. 1810 tavaszán egyedül a megye börtönében 11 halálos ítéletet hajtanak végre.'

4 Felakasztják Potyondi Pál, Horváth György, Kis József, Márfy Mihály neves gonosztevőket,

35 Bódi (Kecskés) József, Takács János, Horváth József, Szabó György, Nagy László, Kámán Ferenc és Pálffy Ferenc híres haramiákat.

36 A közvetlen veszély így egy rövid időre megszűnik. A megye lakossága évekig viszonylag nyugalomban élhet. 1814ben a potenciális cinkosok, orgazdák ellen lép fel a törvényhatóság. Megtiltja, hogy a csordások, kanászok, birkások lovat tartsanak; ezáltal hathatósan meggátolja a bűnözők gyors menekülését.

37 Az intézkedésre valóban szükség van: Nóvák István tapolcai járási szolgabíró ugyanis arról számol be hivatalos jelentésében, hogy „képtelenül elszaporodtak Tapolca vidékét a legnagyobb félelemmel és réméttéssel eltöltő zsiványok", kik egyenesen a vagyon- és személybiztonságot veszélyeztetik: mindennél „borzasztóbb 762