A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

Lukács László: A lakóház morfológiai változása a Káli-medencében

Î. ábra. Kőházak, kerítések (kőbástyák) Kövágóörs, Rákóczi u. Abb. 1. Steinhäuser, Einfassungsmauern, Kövágóörs, Rákóczi Strasse 2. ábra. Ablaknyílás bolthajtása romos házban, Mindszentkálla Abb. 2. Gewölbe an einer Fensteröffnung eines Trümmerhauses, Mindszentkálla 3. ábra. Egyetlen hosszú lapos kö áthidaló egy romos ház falában, Mindszentkálla Abb. 3. Aus einem einzigen Stein gemachte Überbrückung an einem Trümmerhaus, Mindszentkálla 4. ábra. Sarokkövek egy volt füstös konyhás ház falában Köveskál, Bozót u. Abb. 4. Ecksteine an der Mauer eines ehemaligen Rauchküchenhauses Köveskál, Bozót Strasse 5. ábra. Téglából épült szabad kémény, Mindszentkálla, Rákóczi tér 18. Abb. 5. Freier Schornstein aus Ziegel. Mindszentkálla, Rákóczi Strasse 6. ábra. Tölgyfa gerendák és födémdeszkák, özv. Székely Józsefné füstös konyhája, Balatonhenye, Kossuth u. Abb. 6. Eichenbalken und Bretten in der Rauchküche der Wittwe Józsefné Székely, Balatonyhenye, Fő Str. ményt tartó vagy a szoba, folyosó, kamra, istálló feletti boltozott födémek. A kőkitermelés és a köfalazás gyakorlatát Kovács Lajos (sz. 1916) szentbékkállai kőművesnél ismertem meg. Télen a kőművesek követ fejtettek. A szentbékkállai Fekete-hegy vízmosásos részein puha, szivacsos szerkezetű hopoka-kő található, amelyből a falak, boltozatok, bótpince, áthidalók, pincelépcsők készültek. Kovácsmester által készített vasékekkel fejtették a hopoka-követ. A kő erénél bevert ékekkel 15-25 cm vastag, néha 2-3 m

2 felületű hopoka-kő lapokat feszítettek föl. Nagykalapáccsal és ékekkel a puha kőlapokat olyan alakúra darabolták, amilyenre szükség volt. A Kő-tenger területén kemény követ hasítottak, amelyből leggyakrabban lépcső készült. Dur mancsokkal (vasékekkel) végezték a hasítást. A hosszú kőbe 30 cm-enként durmancsokat vertek. Helyüket előzőleg 2 cm mélyen spiccvésővel vésték ki. A durmancsoknak feszesen kellett a kőben állni. Ha a kőben nem húz a durmancs, akkor kiugrik. Ilyenkor a durmancs mellé hordóabroncsdarabból készült éket, pancsettát raktak. Ha a kövön a lyuk már túl nagy volt, akkor a durmancs mindkét oldalára pancsetta került. Dur mancsokkal egészen hosszú, 1,5-2 m-es köveket is egyenesen tudtak hasítani. Ha a kőfalat két kőműves rakta, akkor a fal kívül-belül egyenes volt. Abban az esetben, ha csak egy kőműves falazott, az kívül törekedett egyenesre a fallal. Ezt überhand falazásnak nevezték. Sárral, agyaggal dolgoztak, arra ügyeltek, hogy le ne folyassák vele a falat. A kövek közül nem dudorodhatott ki a sár, mert akkor, ha vizet kapott, visszagyöngült a falazat. Rakás közben, ha eső jött, két szál pallóval letakarták a falat. Mindig zsinórba rakták a követ. A zsinór vége a sarkon és a smaccon volt. A falazásnál a sarok és a smacc volt a legmagasabb falrész, közte rakták ki a falat. 25-30 cm magas faldarabokat apró, lapos kövekkel mindig egyenesbe hoztak, hogy rendes kötést tudjanak csinálni. A fal hosszában és keresztben is kötésre törekedtek. Utóbbira azért volt szükség, hogy a kőfal két rétege szét ne csússzon. A nagy kő mellé így kicsi jött, majd arra a következő sorban újra nagy. Külön ügyeltek a sarokkötésre. A sarokkőnek hosszúnak, magasnak, lehetőleg hasáb alakúnak kellett lenni. Ha találtak ilyent, azt félretették sarokkőnek. A XVIII—XIX. században főfalnak 70—80 cm vastag kőfalat raktak. Századunkban ez már csak 50 cm-es volt. A kő válaszfalak vastagsága korábban 60 cm, századunkban 40 cm volt. A válaszfalak helyénél a főfalba jó hosszú kötőköveket rak700