A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

Rózsáné Lendvai Anna: Adatok Sümeg és Tapolca XVII–XIX. századi történetéhez, különös tekintettel a kézműiparra

sáról. Figyelemre méltó, hogy az 1770-es iparágak közül 1828-ban teljesen hiányzik a tapolcai kallósipar. Feltehető, hogy itt ennek az iparnak a kihalásával kell számolnunk, hiszen a csapómesterek (kallósok) száma 1770-ben 7 volt, céhük 1777-ben még a privilégiumát is megújította. Meg kell említenünk azt is, hogy míg 1770-ben Sümegen ,,szabó"-kat és „német szabó"-kat, ,,vargá"-t, „magyar vargá"-kat és ,,német vargáikat írnak össze, 1828-ban csupán „szabó"- és ,,varga"-ként szerepelnek. A felsoroltak alapján megállapíthatjuk, hogy lényegesen nem változott mezővárosaink kézműiparának jellege, hiszen csupán a mindennapi szükségleteket kielégítő iparágak képviselőinek a száma magasabb, az iparok zöme viszont 1—2 mester iparaként volt jelen 1770-ben is, 1828-ban is. A rendelkezésemre álló adatokból következtethetően céhkeretekben folytatták iparukat Sümegen a csizmadiák, a nyerges, a kovácsok, a fazekasok, a szűrszabók, a mészárosok, a szabók, a takácsok, Tapolcán pedig a tímár, a csizmadiák, a kovácsok, a mészáros, a szabók, a vargák és a takácsok. Az 1828. évi conscriptio nagy érdeme, hogy közli, az év hányad részében űzik mestereink az iparukat. Rendkívül fontos ennek a vizsgálata, hiszen a korábbi összeírásokból erről nem tájékozódhattunk, csupán a mesterek vagyoni helyzete alapján (föld- és állatállomány, szőlőbirtok) feltételeztük, hogy az ipar nem főfoglalkozás. 1828. évi adataink segítségével a következő képet rajzolhatjuk meg mezővárosainkban: Sümegen 105, Tapolcán 44 mester gyakorolja az ipart egész évben (laborat per integrum annum), a kézművesek nagy része azonban csak 1-2 hónapig, 1/4 évig dolgoznak. Ha a két város kézműveseit például Kanizsával és Keszthellyel hasonlítjuk össze, megállapíthatjuk, hogy Sümeg és Tapolca kiemelkedik, ti. Kanizsán 15, Keszthelyen 3 mester dolgozik egész évben. Tovább emeli városaink iparának jelentőségét, ha a mesterek mellett dolgozó legényeket is számba vesszük: míg Keszthelyen 9 legényt és 3 inast találtak, Sümegen 23-at, Tapolcán 12-t (Kanizsán 69-et). Sümeg és Tapolca gazdasági-társadalmi helyzetét vizsgálva a XIX. század első felében, meg kell szólaltatnunk a kortársakat is. Fényes Elek Zala megye iparáról megemlíti, hogy tulajdonképpen való fabrika vagy gyár nincs . . .", bár ,, . . . kézi közönséges mesterségekben hiány éppen nincs . . .". A legtöbb mesterember Keszthelyen, Nagy Kanizsán, Csáktornyán, Szála Egerszeghben, Sümegben, Gyula Kesziben, Turnichén, Légrádon lakik. A tapocai járás ismertetésekor mutatja be Sümeget és Tapolcát. Sümegen, „amely a veszprémi püspök egyik uradalmának feje", 3198 lakos él — a hozzá tartozó 2 pusztát figyelmen kívül hagyva —: 3144 katolikus, 20 evangélikus, 7 óhitű, 27 zsidó; a városnak „ispotálya, patikája, postahivatala" van. Határa „roppant kiterjedésű", szántóföldjei tágasak és kiterjedtek, makkos erdeje „felette szép", bort is termeszt. Tapolca lakossága, a hozzá tartozó 2 puszta lakosait nem említve, 3031 fő (2985 katolikus, 9 evangélikus, 37 zsidó); postahivatala és zsinagógája van. Határa „homokos, de azért termékeny", főleg a kukoricatermelés jelentős, „erdeje derék", szőlői a Szent György-i hegyen vannak. Megjegyzi még Fényes Elek, hogy Zala megye egyik posta- és kereskedési útja Tapolcán és Sümegen halad át, s ez nagymértékben hozzájárul városaink fejlődéséhez.

93 1830-ban Tapolcán megalakul a Leszner Mór és Fia Borkereskedő és Bortermelő cég, amelynek később bécsi és budafoki lerakata is lesz. A város fejlődését bizonyítja, hogy 1842—43-ban 65 volt az iparosműhelyek, 7 pedig a kereskedések száma.

94 E szerint az adat szerint a műhelyek száma egyezik az 1841/42. évi dicalis conscriptio szerinti mesterszámmal. Az említett kézművesszám (167) következtethetőleg magába foglalja a legények számát (és esetleg az inasokét is). A különbözeti 102-es számot egybevetve az 1828. évi összeírás 12 legényről tanúskodó számával, ez — feltéve, hogy mindkét számadat valóságot tükröző — azt engedi megállapítani, hogy 1828 és 1842 között a tapolcai ipar intenzitásában tekintélyes fejlődés következett be. A XIX. század első felében folytatódik a tereziánus idők állami beavatkozásának óvatos centralizáló várospolitikája, amely a céheket is érinti. A XVIII. század 60—70-es éveinek uniformizált céhprivilégiumai a partikuláris céhjog korát zárták le, a XIX. század elejének céhes reformprogramja pedig országosan egységes céhrendszert kíván létrehozni. Az 1805. évi 3104. sz. helytartótanácsi rendelet elrendeli a régi céhkiváltságlevelek beszolgálttását, újak kiadását, az 1813. évi 7262. sz. rendelet pedig céhprivilégium-mintát (Generalia principia) ad. Lényegében nem változtatja meg egyik sem a céhrendszert, csupán a magyar kézműipar központi ellenőrzését kívánta és kívánja bevezetni. Eperjessy Géza a zalai céhek számának csökkenéséről beszél a XIX. század első felében, de csupán azoknak a céheknek a létezését ismeri el, amelyek az említett rendeletek értelmében új kiváltságlevelet kértek és kaptak. Arra mutat rá, hogy Sümegen és Tapolcán nem alakultak újjá a régi céhek az 1805. évi rendelet után.

95 Üj céh alakulására azonban van adatunk. Egy ideig nyitott kérdés volt a sümegi fazekascéh alakulásának éve. Németh József a sümegi fazekasokról írt, 1960-ban közzétett tanulmányában — a sümegi fazekascéhtől 1850-ből származó irat alapján — abban a feltevésben van, hogy a céh 1850 körül alakult.

96 Későbbi kutatási eredmény szerint a privilégium elnyerésének éve 1812.

97 A céhkataszterből ismerünk egy fazekasvándorkönyvet

98 és egy 1865. évi sümegi fazekascéhkorsót.

99 Ez utóbbival kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy az már nem lehetett jogszerűen céhként működő szervezet korsója, mert az 1859. dec. 20-án kelt császári nyílt paranccsal kibocsátott és Magyarországon is irányadó Iparrendtartás

100 szerint a céhek ilyenként tovább nem működhettek, hanem — ha nem oszlottak fel — átalakulhattak társulattá (Iparrendtartás 108. §), amely az Iparrendtartással életre hívott szervtípus volt. Tanulmányom korszakhatárán kívülre eső kérdés annak tisztázása, hogy a fennállott sümegi fazekascéh átalakult-e az Iparrendtartás szerinti társulattá, vagy az irányadó sza543