A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

†Nagy László: A veszprémi tobakok

céhnek szervezeti működésének alapokmányai, a kiváltságait is tartalmazó céhszabályzatok. Erre vonatkoznak a ,,Céhnek költsége volt artikulusér", ,,Artikulusér fizettünk" kiadási tételeik. A veszprémi tobakok gyakorlati emberek voltak. Értékesítési gondjaik és gyakori instanciázásaik alkalmával nemegyszer tapasztalhatták, hogy hasznos dolog a hatalmasokkal jóba lenni, de talán még célravezetőbb azok számukra könynyebben hozzáférhető szolgáival. Ennek érdekében sem sajnálták a költséget. Nyilván így kerülhetett 1833-ban számadásuk kiadási rovatába az az összeg, amit ,,az hajdúknak", valószínűleg a megyei hajdúknak adtak. Bizonyára ilyen meggondolásból állapítottak meg a káptalani és püspöki uraság által kiküldött, felügyeletükkel és számadásaik ellenőrzésével megbízott komisszáriusaik részére, akik többnyire e papi uradalmak kasznárai, számvevői voltak, 1826-tól 2 Ft-ot, majd 1833-ban 2 Ft és 30 kr-t. Számadásaik kiadási rovatába be is jegyezték, ,,T. Komiszárus úrnak fáradságáér". Ez a tétel aztán nyomon követhető egészen 1837-ig. Talán ugyanilyen szándékkal ad pénzt a céh már 1798-ban a veszprémi nagyprépost kulcsárjának, aki szintén nem kis befolyással rendelkezhetett azon a káptalani birtokon, amelyen tagjaik házai, műhelyei és kertjei voltak. Ezt a kiadást is feltüntetik a számadásban, persze a szolgálat megjelölése nélkül ,,azon napon kifüzettük N Prépost kultsárját". A maguk módján tehát ők is megadták a császárnak, ami a császáré, és ha arra került a sor, az istennek is, ami az istené. Céhük számadásainak költség rovatai szerint nem jelentéktelen pénzeket juttattak évről évre — bár korántsem annyit, mint az italozásra és ,,lakozásra" — ,,az papnak misére", éspedig: „Kántor misére", „Patrónus misére", ,,Szt. Imre herceg napján misére", „öreg (nagy) misére", „misékre az holtakér", „űrnapján", „úrnap oktávján", „úrnapi proseccióra"; volt rá eset, hogy más alkalommal „három napi proseccióra" is, „búzaszenteléskor", „keresztjáró héten". És amikor más kegyes adományokért is kopogtattak a céhmester ajtaján, 1832-ben adtak ők „az piaristák temploma építésére", 1834-ben „az barátoknak" és „az apátzák számára" is. Segítette a céh az elemi csapásokkal sújtott szegényeket is. Több ízben adott közvetlenül a tűzkárosultaknak: „egy égettnek", „két égett embernek", 1825-ben és 1837-ben általában az „égetteknek", 1840-ben „Baja város égettyeinek" és 1834-ben a „Visz miatt kárvallottaknak". Halottait többnyire a céh halottainak tekintette. Fennmaradt számadásaikban ilyen bejegyzéseket találunk „Vati Mihálnak koporsójára", „Babonics János koporsójára". Gondoskodnia kellett a céhnek a céhélet requisitumainak, felszerelésének beszerzéséről, karbantartásáról, az adminisztráció eszközeinek megvásárlásáról és pótlásáról is. Erre utalnak az ilyen kiadási tételek, mint: „Az Czéh egy pár Szt. Mihál lovat tsináltatott (1800)" vagy „Szentmihál lováér füzettünk", „Két Szenmihál lova tsinálás", „Czéh korsajáér" (1815), „Aszló reparáció", „Aszló behúzásér", „attunk szövétnyegér", „szíjra szövétnyekhez", „gyertya tsináltatásra", „spanor viasra" (spanyol viaszra), „papirosra", „tentára". A céh rituáléeszközeit körmenet, temetés, ládakísérés alkalmával általában maguk a mesterek vagy a legények vitték. A kiadási rovatok tételei azonban arról tanúskodnak, hogy nem egy esetben napszámosokkal hordoztatták, legalábbis a zászlót és a szövétneket. Ezért is fizetett a céh „az zászló vivőnek", „a zászló hordozónak", „szövétnek vivőknek". Munkabérre egyébként más vonatkozásban is akadunk a számadásokban, ha nem is tűnik ki, hogy a „burgeroknak", „sommás polgároknak" vagy általában a „polgároknak" mért fizettek. Talán a mesterség egyik legfontosabb nyersanyagának, a kutyatrágyának ők lehettek az 1830-as években már a begyűjtői vagy a szömörcét szállították? Mindenesetre ez volna az egyik szerény bizonyíték arra, hogy a céh közvetlenül a termelőmunkára is fordított költséget. Jellemző ugyanis, hogy amilyen kevéssé foglalkozott a céh jövedelme növelése érdekében értékesítés megszervezésével, éppoly ritkán adott pénzt, legalábbis a rendelkezésre álló adatok szerint, a termelőmunka közvetlen támogatására. Csupán az 1820-as évek közepétől kezdve jelentkeznek viszonylag gyér nyomai annak, hogy a céh megkezdi a tobakmesterségre nézve anynyira fontos Séd patak vizének szabályozását. Úgy látszik, hogy medrét kikotorva, mélyítve, könnyen omló partjait facölöpök közé font veszszősövényekkel erősíti meg. Legalábbis erre mutat az 1825. évi számadás kiadási rovatának három tétele: „Májusban vettünk ki az ládábul Séd tsinálásra", „Volt költség fára", „Vesszőre volt költség". Valószínűleg ezután is a céh feladata marad a Séd gondozása. 1831-ben két kiadási tétel szól arról, hogy ismét költségük volt a „Séd reparálására" és „padok tsinyáltatására". Nyilván a víz fölé nyúló mosópadokat készíttették vagy javíttatták meg. Talán ilyesféle munkáért adtak még az utolsó, ránk maradt 1840. évi számadásuk szerint is „az Atsoknak borravalót". Pedig a jövedelemből futotta volna, különösen 1820-tól, a termelőmunka támogatására jóval több is. A XVIII. század végén és a XIX. első két évtizedében a céh évi jövedelmét még teljesen elköltötte. Nem így 1821-től kezdve. Csak 1823ban és 1831-ben volt azonos a bevétel és a kiadás összege, egyébként: 1821-ben a maradvány már 60 Ft, a jövedelem 42% -a 1822-ben a maradvány 50 Ft, a jövedelem 17% 1825-ben a maradvány 131 Ft, a jövedelem 47% 1826-ban a maradvány már 150 Ft, a jövedelem 58% 1832-ben a maradvány már 85 Ft, a jövedelem 35% 1834-ben a maradvány már 97 Ft, a jövedelem 41% 1838-ban a maradvány már 206 Ft, a jövedelem 72% 505