A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

†Nagy László: A veszprémi tobakok

1839-ben a maradvány már 308 Ft, a jövedelem 86% 1840-ben a maradvány már 415 Ft, a jövedelem 94% ! Mindebből látnivaló, hogy a veszprémi tobakcéh, bár sokfelé és nem is keveset költött, időnkint még „divisiót" is osztott tagjainak, valójában nem tudott mit kezdeni, különösen az 1830as évek vége felé, a céhládába összegyűlt jövedelem jelentős részével. Nem is gondolt, úgy látszik, arra, hogy az igen tekintélyes maradványokból is fordíthatna valamit a mesterségbeli munkára, és ily módon már hatékonyabban segíthetne tagjai termelési és értékesítési gondjain. E jelenség okát magában a korabeli céhben, mint mindinkább anakronisztikussá váló ipari szervezetben kell keresnünk. A korai kapitalizmus kifejlődőben levő termelési viszonyai teszik időszerűtlenné a feudális termelési viszonyok között létrejött céhszervezetet, és mindinkább képtelenné arra, hogy az új termelési viszonyok által előidézett gazdasági problémáit helyesen ismerje fel és új módon, új, korszerű eszközökkel megoldja. Fokozott mértékben vonatkozhat ez a megállapítás a veszprémi tobakcéhre, amely perifériális helyzetében a korai kapitalizmusnak csak egy-két előőrsével találkozhatott még, a céhen kívül dolgozó, dolgoztató és kereskedő (zsidó) bőrösökkel. Bennük csupán a minőségrontó, árromboló, a céh ősi kiváltságait és féltve őrzött szabályait semmibe vevő ,,himpelléreket" látta. Érdekeit veszélyeztető tevékenységük ellen ezért nem a termelő- és értékesítömunka jobb megszervezésével, hanem évszázados bástyái mögül, hagyományos fegyvereivel: elsősorban sérelmeik orvoslását követelő instanciázással vette fel a mind reménytelenebb harcot. Ennek a korabeli bőrkészítő céhekre általában oly jellemző és tipikus harcnak néhány mozzanatát a céh pénzgazdálkodásának adataiból már ismerjük. Nézzük meg most jelentőségére való tekintettel kissé részletesebben. 3. A céh harca céhen kívüli (zsidó) bőrkikészítőkkel, kereskedőkkel és a vármegye árszabályozó rendel kezeseivel A harc akkor kezdődött, amikor a vármegye a tobakok termékeinek első árszabását kiadta. A limitáció úgy látszik meglepetésszerűen érte a céhet. 1793-ban az illetékes ,,deputatió"-hoz intézett ,,reflexiójá"-nak hangján sérelem és felháborodás érződik. ,,Fölhányván Czéhünknek Actáit, nem találtunk, és nem akadunk tsak egy bötűre is, hogy valaha Mesterségünk limitáltatott volna, de hogy arra nem is volt szükség, meg tettzik onnét, mert ennek előtte 15 Esztendőkkel a bőrök, és Materiálék oltsobban szereztetthetvén meg, sem a közönségesre (közönségre) sem mi reánk nézve a Limitatióra szükség nem volt." A 15 év előtti és az új nyersanyagárak meg legénybérek egybevetésével indokolják termékeik árának szükségszerű emelkedését. ,,Már ha illy drágán kelletik mindenkinek bé szereznünk, nem tsuda, ha az kész Munkánknak ára fellyebb ment, mint sem annak előtte volt. Nem tsuda, hogy a mint sokan közülünk a' Mesterséget nem tehetvén Mesterségeket feliben köllött hagyni. Ezekbül azért világos, hogy nem mi Szegény Mester Emberek a kik az egy Mesterségünkből élünk, hanem akik e részben leggtöbb kárt tesznek előlünk meg vévén és jó drágán nyakunkban vervén az bőröket s más egyéb Meteriálékat, volnának érdemessek a Limitatióra és regulatióra. A mint is szoknak reguláztatásokért, minékünk pedig az alul leendő föl szabadéttásunkért alázatosan esedezünk." Érvelésükből nyilvánvaló, hogy a veszprémi tobakok a bőrkereskedőkkel kerültek szembe. Hiszen a ,,Reflexióban" a zsidó bőrkereskedők ellen felhozott árdrágítás nem volt más, mint egyfajta kereskedelmi haszon, amely a termelőktől összevásárolt nyers bőröknek és „matériáléknak" az ezeket feldolgozó tobakokhoz történt közvetítésből származott, és amelyet természetesen a feldolgozó tobakoknak kellett megfizetniük. A tobakcéh által vádolt bőrkereskedők ennek az új közvetítő bőr- és bőrfeldolgozó kereskedelemnek első, erre a feladatra évszázados gyakorlatuknál fogva legalkalmasabb, társadalmi helyzetük miatt pedig rá is kényszerített képviselői voltak. A veszprémi tobakcéh azonban nemcsak mint nyersanyag-közvetítő kereskedőkben látja bajai forrását, hanem mint a tobakmesterséget céhen kívül űző „himpellérekben" is, akik a nyersbőrökön és egyéb nyersanyagokon kívül saját ,,kontár" készítményeiket, sőt, ha arra mód adódott, a nekik dolgozó céhbeli mesterek termékeit is árulták, és ezáltal a nekik dolgozó tobakokat termékeik árának csökkentésére szorították. A háromfajta tevékenység: nyersanyag-kereskedés, a mesterség céhen kívüli gyakorlása és a saját meg az idegen készáru értékesítése által a bőrkereskedőknek egy további, még fejlettebb típusa kezdett kialakulni: a bőrös vállalkozóé, aki mindennel hajlandó és tud foglalkozni, amiből üzletet remél. Szemben a céhbeli tobakokkal, akik mint ,.Szegény Mesteremberek", ,,csak az egy Mesterségükből" élnek. A céh a további limitációkkal kapcsolatos instanciáiban jellemző képet ad e korai kapitalista bőrös vállalkozó tevékenységéről, mesterségükre és tagjaik anyagi helyzetére gyakorolt hatásáról. Mivel az árszabályozó deputáció úgy látszik nem elégedett meg a céh 1793. évi, általánosságokban mozgó reflexiójával, pontos és részletes adatokat kér a mesterséghez szükséges nyersbőröknek, a bőr kikészítéséhez való anyagoknak vétel- és késztermékeiknek eladási áráról. A céh 1794. jan. 30-i válaszában meg is adja a kért adatokat, ismét a régi és az új árakat feltüntető drágulás tükrében, és nem mulasztja el ezúttal sem, hogy a drágulás és az anyagbeszerzés nehézségeinek okaiként ne panaszolja be újra, most már nemcsak a nyersbőrrel, hanem a kész bőrökkel is kereskedő és a céhen kívül bőrkészítéssel is foglalkozó kereskedőket. A céh szerint a nyersanyagokat mind olcsóbban megvehetnék, ,,de az Zsidók sokasága miatt 506