A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

†Nagy László: A veszprémi tobakok

míg végül az utolsó kettőben (1839., 1840.) 356, ill. 441 Ft-ot ér el. b) Gazdálkodás a jövedelemmel. Költségek Akárcsak a bevételi oldalak jövedelemforrásai, a kiadási rovatokon levő költségfajták sem különböztethetők meg minden esetben pontosan. Az ilyen elég gyakran szereplő, általános vonatkozású tételek, mint: ,,Kiment", ,,Költség volt" semmit sem árulnak el arról, hogy a feltüntetett összeget mire fordították. Igen sokszor csak az alkalmat jelölik meg, amely a költséget okozta. ,,Költség volt" — mint olvassuk — ,,láda késésekor", ,,számadáskor", „szabadulás alkalmatosságával", ,,legény szegőttetéskor", ,,midőn az remeknek való bőröket választották", ,,remekbemutatáskor", ,.céhben álláskor", amikor ,,a céh együtt volt" több ízben, amikor ,,az Czéh dolgaiban jártak az vármegyébe sok ízben", ,,midőn az Czéh kontraktust tett az Zsidókkal", „midőn az Zsidókkal megegyeztek", ,,Te Deum Laudámuskor". Valószínű, hogy a legtöbb ilyen alkalom jó ürügy volt az evésre, ivásra, áldomásra és a fenti „költségek" is főként ezt a célt szolgálhatták. Hiszen más, azonos esetekben pontosan megírják, hogy „áldomásra elkölt", „szabaduláskor költség volt borra, cipóra, perecre", „láda késéréskor kenyérre, borra", „legények szegőttetése alkalmatosságán kenyérre, borra, húsra", az czéh együtt volt, volt költség kenyérre, borra." Mint a legtöbb korabeli céh, a veszprémi tobakoké is jövedelme jelentős részét költötte ételreitalra, „lakozásra". Ebben a céhtagok nem láttak semmi kivetnivalót. Hiszen, mint láttuk, jórészt saját befizetett pénzeikről volt szó, amellyel, úgy vélték, tehetnek azt, amit akarnak. Ha tehát epjtj°n megkívánták és meg volt rá a jó alkalom meg a mód is, éppúgy megették és megitták, mint ahogyan közösen fogyasztották el az artikulusaikban kötelezően előírt mesterebédeket, kis és nagy „fölöstökömöket", vagy a büntetésként is kiszabott egy vagy több pint borokat. A tobakcéh 26 számadása közül 18-ban jól kimutatható, hogy a költségek átlag 69% -t, tehát valamivel több mint 2/3-át fordították evésre és ivásra, lakmározásra. Voltak évek, amikor ennél is többet. így 1797-ben 28 Ft költségből 20, 1819ben 70-ből 74, 1821-ben 69-ből 60, 1822-ben 149ből 113, 1823-ban 128-ból 122 és 1832-ben 153-ból 140 Ft-ot! Egyébként, ha ivásra és „lakozásra" valami oknál fogva nem volt elegendő alkalmuk vagy kedvük, nem költötték el az erre szánt pénzt más „hasznosabb" dologra, jobb ivási és evési alkalmak reményében inkább átvitték, mint maradványt, a következő évre. így növelték meg az 1821-ben ételre-italra elköltött 60 Ft-ot 50, illetve 53 Ft megspórolásával 1822-ben 113 Ft-ra, a következő évben 122-re és átmeneti visszaesés után 1832-ben 140 Ft-ra. Jóllehet a céh 25-ik artikulusa meglehetősen nagy igényt támaszt a céhbe álló mesterebédjével szemben („legyen jól elkészítve tehénhúsból, fölt és sült malacokbul, ludakbul, kappanyokbul, potykakbul, amellett mentül jobb bort talál az városban olyant vigyen elegendőt. Musikási is legyenek"), nem kell arra gondolnunk, hogy valahányszor a számadások költségrovata „lakozásra", „lakozás alkalmatosságára", mulatságra, főképpen pedig a céh együttlétére utal, mindig ilyen mesterebédarányú ünnepi „lakozást" rendeztek volna. A mesterebéd megváltásának 30 Ft-os taxája, ha az ételre, italra fordított legnagyobb évi költséget, az 1832. évi 140 Ft-ot számítjuk, ugyan közel 5 mesterebédre lett volna elegendő, ha azonban az évi átlagot kalkuláljuk, ami kb. 60 Ft-ot tesz ki évenkint, csak kettőre. De még erre sem igen gondolhatunk, hiszen a legtöbb esetben, amikor a költségeknél megnevezik az ételt, túlnyomó többségben csak a kenyér, a cipó, és a hús szerepel, ritkábban a perec („perces"), a zsömle, a „virstli", a hering, a sajt és a méz; a „pecsenye" (1786) és a „lúdhús" (1826) csak egy-egy ízben. Az italok közül majdnem mindig a bor, utána a pálinka, egyszer-kétszer a „meleg bor" és a sör. Persze, hogy a sok általánosító fogalmazás vagy a „hús" gyűjtőnév mit takar, nem tudhatjuk. A megnevezett ételés italfajták azonban arra mutatnak, hogy a sok alkalom zöme inkább sok kis alkalmat jelenthetett. Java részük egyfajta poharazgatásnak indult. E poharazgatások azonban könnyen italozássá, dáridóvá, duhajkodássá fajultak, amikor a protokollumokból és egyéb jegyzetfoszlányokból jól ismert káromkodások, durva szitkozódások és verekedések is megestek, és ez aztán ugyancsak megnövelhette a „Bötsületes Nemes Tobak Céh" költségeit, de mindjárt ott a helyszínen kiszabott pénzbüntetésekkel módot adott a költségek fedezésére is. Ha jelentős összegeket költött is a céh ételre, italra, mulatozásokra, futotta még a maradék jövedelemből egyéb, néha valóban lényeges, nemegyszer létfontosságú költségekre is. így elsősorban azokra, amelyek a céh tagjainak és mesterségüknek érdekvédelmét szolgálták. A számadások kiadási rovataiban elég gyakran találkozunk ilyen tételekkel, mint: „instantiáér", „instantia írattatásér füzettünk", „limitatio investigálásér attunk", „hogy az Czéh dolgaiban járván az Vármegyébe volt költség sok ízben", „levélíratásér", „azon levélér, amelyet az városházáiul kaptunk" stb. A tanácsadó és levélíró ügyvédek nem kis pénzébe kerültek a céhnek, különösen olyan esetekben, amikor azok ellen a vármegyei limitációk ellen kellett protestálnia, amelyek véleményük szerint igen alacsonyra szabták meg termékeik árát. Egy-egy ilyen kötelező erejű megyei árszabás, ha nem sikerült módosíttatni, igen komolyan veszélyeztethette nemcsak a céh tagjainak keresetét, de magát a céhes mesterséget is. Ugyanilyen veszélyekkel fenyegette a céhbeli tobakmestereket a céhen kívüli bőrösök tevékenysége. Miután nem sikerült megegyezni velük, a számukra dolgozó céhtagok megbírságolása sem járt eredménnyel, szintén a vármegyéhez fordulnak panaszaikkal, és ennek alátámasztása érdekében a helybeli, majd a székesfehérvári tobakcéhet is megkeresik levelükkel. Nem kis fáradságába és pénzébe kerülhettek a 504