A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

Németh József: Horváth Ádám, a szabadkőműves és politizáló költő

világnézeti-politikai összetételét is jelzi: az egri érsek, Esterházy, a katolikus konzervatív párt egyik irányítója és Balogh Péter, a református párt vezetője; Orczy László a nemesi bandérium parancsnoka és Vay Miklós, a tudós hadmérnök, a Royal Society tagja; a gazdag főnemes Széchényi és sógorának, Festetics Györgynek jószágigazgatója, Nagyváthy jelzik a tág horizontot. Igaz, hogy ebben a társaságban Horváth nem vitt vezető szerepet, de az eseményeknél jelen volt, és ott kisebb feladatokat is kapott. Tevékeny részt vállalt a pesti magyar színház megindítása körüli munkákban is. Nem volt ugyan országgyűlési követ — mint azt több tanulmányban is olvassuk — de élénk figyelemmel kísérte annak tanácskozásait. Verssel köszöntötte már a diétára induló követeket. Ebben nemcsak a szokásos kötelező derűlátásnak ad hangot, hanem megfogalmazza óvatosságát, kételyeit is: A Haza most egy terhes menyecske formája, Félő, hogy ha éretlen vagy sok lesz bábája, Sok vipera van benne, hasát kihasítja, Ami kis díszünk van is, meghomályosítja. (Menőké a nagy-gyűlésre) Él benne a remény, a bizakodás is. Budára érve Mátyás hajdani palotáján elmélkedik: Ide Mátyás épített s királyok számára Vajha fejedelmeink a nemzet hasznára Ezt választanák legalább nyári lakásának Egy sokak felett fényes király udvarának.. (Mátyás palotáján a specula) Később aggodalommal tölti el a követek megosztó véleménye, széthúzása. Ezért is ír verset Örményi József személynök és Zichy Károly országbíró dicsőítésére, akik a két tábla vezetőjeként eredményesen próbálkoztak az ellentétek elsimításával. Igyekeztek mérsékelni a túlzó nemesi követeléseket, ugyanakkor az udvarral szemben is hangot adtak a rendi, a nemzeti kívánságoknak. Mindkettőjük nagy érdemének tartja, hogy noha szolgáltak II. József alatt, nem feledkeztek meg a magyar érdekekről: Hogy a Zichy bátor hűsége nem mai S nem tegnapi, tudják a József hamvai, Mellyek míg erősek s elevenek voltak, Ez fiatal szívvel eleget harcoltak. (Emlékezet-oszlop . . .) E versek művészi értékét felesleges keresnünk, nem költői, hanem napi politikai szándék szülöttei. Részei voltak az akkoriban erőteljesen felvirágzó röpiratáradatnak, nem véletlen, hogy alkalmi kiadványként megjelentette őket. Az Örményiről szóló dicsőítést németre fordítva is kiadták. Több prózai röpiratot is írt. 1790. július 28-án keltezte A magyar asszonyok prókátora a Budán összegyűlt rendekhez címen, névtelenül megjelent írását. E művét többen is úgy említik, mintha közrebocsátásával a szerző a női egyenjogúságnak saját korát is megelőző harcosa lenne. Igaz, hogy javasolja: a nőknek is adjanak lehetőséget az országgyűlés tanácskozásainak meghallgatására, hiszen így tanulnak, műveltebb gyermeket tudnak nevelni. Túlzás azonban, hogy egyedül állt e javaslattal. Vele nagyjából egyidőben Bárány Péter, Széchényi titkára is kibocsátott rokon tartalmú füzetet. Az ő érvei is hasonlóak: az angol dámák is bejárhatnak a parlamentbe, a magyar nők részvétele elősegítené a nemzeti nyelv fejlődését is. Horváth nem tartja a nőket a férfiakkal egyenrangúnak: ,,Ritkább tehát az asszonyi nemben s kisebb mértékű is akármi olyan derékség, ami a közönséges társaság fenntartására s boldogítására kívántatik, mint a férfiakban." Négy nappal később, augusztus 1-én újabb röpiratot is kiadott A férfiak felelete az asszonyokhoz címmel. Ebben — a férfiak nevében szólva — nem ellenzi ugyan, hogy az asszonyok is bemehessenek a gyűlésbe, de most még nem méltók erre. Méltatlanok azért, mert ellanyhultak, csak a piperével törődnek, nem beszélnek magyarul, nem titoktartók. Ahhoz, hogy alkalmasak legyenek a tanácskozások meghallgatására, alaposan meg kell változniuk. Ismerjék el a férfiak elsőségét, maguk szoptassák gyermekeiket, hordjanak nemzeti ruhát, tanuljanak, olvassanak és beszéljenek magyarul, ne szóljanak bele a gyűlés menetébe, ott ne suttogjanak stb. E követelések nagyobb részének igazságát, célszerűségét nehéz lenne cáfolnunk. Horváth azonban mindezt olyan kioktató, szinte iskolás módon fogalmazza meg, hogy azzal nemcsak a mai, de az akkori nöolvasók számára sem lehetett rokonszenves. írójuk megmaradt a hagyományos nemesi gondolkodás keretei között, elmaradva Bessenyei, Kármán, de Bárány Péter nézeteitől is. Lényegesen haladóbb álláspontot foglalt el a vallás ügyében. Az országgyűlés, leküzdve a klérus egy részének szívós ellenállását is, Lipót királytól támogatva törvénybe iktatta a protestánsok szabad vallásgyakorlatát. A megelőző viták során felszólalt Boronkay József, Somogy megye követe. 1791. január 18-án elmondott beszédében szenvedélyesen, de nagyon szűklátókörűén igyekezett csökkenteni a vallásszabadság mértékét, a katolikusokén kívül minden más vallás jogait a legkisebb körre szorítani szándékozván. A latin oratio nyomtatásban is megjelent. Horváth ezt lefordította, és Boronkay érveit cáfoló saját jegyzeteivel kísérve kiadta. Szellemes érveléssel állítja szembe ellenfele érveivel a Biblia szavait, jó érzékkel veszi célba a követ beszédének következetlenségeit, gyenge pontjait. 1791 februárjában megjelentette a zalai megyegyűlés néhány, ugyancsak a vallási vitákkal kapcsolatos dokumentumát: A vallás dolga Zala vármegyében címmel. Egy rövid, oldalnyi bevezetőt leszámítva nem saját alkotása. Három dokumentumot tartalmaz. Közli rokonának, felesége nagybátyjának levelét, melyet Mórocza Sámuel a Balaton-felvidéki protestáns nemesek nevében a megye főispánjának írt, a protestánsok vallásszabadsága ügyében. A beadványra Althán János válaszolt, Spissich János első alispán beszédével 464