A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)
Németh József: Horváth Ádám, a szabadkőműves és politizáló költő
zárul a füzet. Mórocza levelét más forrásból nem ismerjük, Althán és Spissich beszédét — apró eltérésekkel — a megyegyűlés jegyzőkönyve is megőrizte. A kötetke bevallott célja, hogy bebizonyítsa: a megye protestáns nemessége megfelelő módon tudja védeni saját érdekeit, vallását. Bizonyságot akar szolgáltatni arról, hogy a megye vezetői bölcs és egyenes szívű emberek. Nemcsak hogy tudnak magyarul, hanem a hivatalos levelezéseket is többnyire anyanyelvükön intézik. Horváth nem elvtelenül dicsőíti a megye vezetőit: a két beszéd közzétételével szabadkőműves páholytestvéreinek szellemi fölényét akarja bizonyítani. Erre utal a kiadvány kolofonja is: „Nyomtatott az okos Jámborságnál 1791." Ügy tűnik, hogy 1790 nyarán Horváth még a mérsékelt nézeteket vallókhoz húzott, összefüggött ez egyrészt jozefinizmusával, másrészt azon ténnyel is, hogy a dunántúli követek inkább a Béccsel való megegyezés hívei voltak. Akkor még — júniusban, júliusban — úgy tűnt, hogy Horváth nagy álma, az irodalmi tudós társaság is megalakulhat. Révai Miklós tervével nagyjából egy időben került a közönség elé a Széchényi Ferenc megbízásából írt röpirata: Egy rövid tudósító levél — lényegében egy akadémia terve. Átgondoltságában, megalapozottságában elmarad mind Bessenyei régebben írt, de csak most megjelent Jámbor szándékától, mind Révai Plánumától. Nem szélesebb működési körű akadémiát vagy társaságot javasol, inkább csak a könyvkiadást megkönnyítő, Széchényi támogatásával működő társulást. Horváth ekkor még nagyon bizakodó, művét verssel fejezi be: Magyar! most derül — most hasad a szabadság hajnala, Most készül az szabad lenni, ki még nemes vala. Később azonban, amikor egyre nyilvánvalóbbá lesz, hogy a nemesi-nemzeti törekvések zátonyra futnak, már ő is keserűen állapítja meg: Szakadoznak a partok, az oszlopok dűlnek, A nem rég meleg vérrel buzgó szívek hűlnek, Minát ásott alája s kemény tüzet vetett A köz-jó bástyájának a maga-szeretet. Hogy a szerző maga is fontosnak tartotta e szöveget, bizonyítja, hogy a negyedszázad múlva nagy versgyűjteményének, az ötödfélszáz énekek-nek az élére helyezte Menőké Budáról Bécsbe címmel. Az eredeti cím a kéziratban pontosabb is volt, az alkalomra is utalt: Mars, mikor az utolsó deputátió Bécsbe ment a király hívására. Szeptember 1790. Mivel a szintén szabadkőműves Feketét radikális nézetei miatt számtalan gúnyversben támadták ellenfelei, verset írt Gróf Fekete mentségire a Diaetán címmel. Az országgyűlés hangulatában július végén, augusztus elején fordulat állt be. Lipót békét kötött a poroszokkal, erősebbnek érezte magát, ezután már ő diktálta a feltételeket. Az ellenzéki rendek, akik pár hete még arra esküdtek, hogy az országgyűlés jóváhagyása nélkül sem kinevezést, sem ajándékot nem fogadnak el az uralkodótól, kezdik megbánni, hogy követeléseikben messzire mentek, és egyre békülékenyebbnek mutatkoztak. Mind kevesebb szó esik a függetlenségről, immár csak egy céljuk van: az elonyösebb megegyezés. E folyamattal együtt mintha Horváth elégedetlensége is nőne, s nézetei egyre radikálisabbá válnak. Két gúnydalban is kifejezi felháborodását amiatt, hogy az országgyűlés nem tudta elfogadtatni az új uralkodóval a több jogot biztosító koronázási hitlevelet: Egybejöttek, egybejöttek a karok és rendek: összehordtak, összehordtak sok instrukciókat, Kifőzték azt, kifőzték azt Ühüm, ejha, egy új diplomának, Odaméne, odaméne Uhü! ejha! a Ferkó kutyája Mind megette . . . stb. Horváth véleménye rokon Széchenyi Ferencével: ,,én már egy pipa dohányt sem adok a mi diaetánkért". 28 Hasonló, talán még elkeseredettebb hangulatú a latin nyelvű Diaetai katekizmus. 29 A Corrumpit omnia pus kezdetű pasquillus Vay István kézírásában is fennmaradt — nem biztos, hogy Horváth verse, de a gyűjteményébe való felvétel ténye kifejezi, hogy Horváth véleménye. Nem lehet véletlen, hogy a ritkán fordító Horváth ez idő tájt, szeptemberben ülteti magyarra Bürger versét, a Prometheus tüzét, s azt éppen Kazinczy Orpheusában teszi közzé. A vers annak a mitológiai hősnek a dicsőítése, akinek tüze: ... a fénynek, melegségnek, És minden elevenségnek Eredete s eszköze. Első olvasásra váratlannak tűnik a befejezés. Illendő-é, hogy tégedet Élő Istentől eredett Tűz láng, az ember fija, A halandó kárhoztasson? A gondolat gátoltasson, És a Typográfia? Érthetővé válik a célzás, ha arra gondolunk, hogy 1790 szeptember 13-án jelent meg az új cenzúrarendelet. Ebben eltiltják az egyház, az állam és az uralkodó elleni kritika kinyomtatását, az olyan műveket, melyek a kétkedés vágyát vonhatják maguk után. Nem véletlen, hogy e verset Hajnóczy József is beilleszti Közjogi értekezés a magyar királyi hatalom korlátairól című tanulmányába. Kudarcba fulladt a tudós társaság terve is. A Magyar Kurír ismertetést közöl a tervről, Széchényi, Révai, Kazinczy, Horváth nevét emelve ki, akik ,, . . . meggyújtott lámpásokat vettek a végett kezekbe, hogy másoknak utat mutassanak; de a közönségnek egy tisztes része azt kiabálja, hogy arra a társaságra semmi szükség sincs, mivel az csak szabad kőműveseknek bandája fogna lenni". 30 465
