A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)

Hungler József: A veszprémi helytörténetírás és kutatás kialakulása

gollyá esek, az többit kit levágtak, kit elfogtak . . ." Csak rövid ideig, öt évig örülhetett Szinán pasa a győzelmének, mert 1598-ban újra magyar kézben van Veszprém. A tizenötéves háború második részében visszaszorított török erők a Dunántúlon is területfeladásra kényszerültek. 1598. március 29-én Győr lesz újra magyar város, ami Pálffy Miklós és Schwarzenberg Adolf nagyszerű fegyverténye.

133 A székesfehérvári diadal után a felmentő sereg július 31-én Tatát foglalta el,

134 azután Gesztes következett,

135 végül augusztus 3-án és 4-én Veszprém szabadult fel.

136 A város ezen utolsó, XVI. századi küzdelméről a későbbi feldolgozások mellett ugyancsak IIlésházy István följegyzéseit tartjuk a kortárs értesülés ősforrásaként, még ha az csak alig néhány sor. Íme, a majdnem négyszáz éves szöveg Veszprém visszafoglalásáról: ,,Azon éjjel — (augusztus 3.) — küldtek Beszprin alá lesni, hogy ha az törökök feleségeket, marháj okát kiküldik. Azon éjjel ezeket az törökök kiküldték, és azok reátaláltak, mind az késérő törököt megverték, azokat megfogták. És így az török mingyárast Beszprimet pusztán hagyá, és belé szállának a mieink." Mielőtt zárnánk a XVI. századi, Veszprém történetéhez adatokat szolgáltató forrásainkat, meg kell még emlékezni egy jellegzetesen helyi forrásmunkáról, az 1524-ben püspöki hivatalváltáskor, Várday Pálnak Egerbe távozásakor, Szalaházy Tamás új püspöknek átadott javak jegyzékbe foglalása alkalmával készült Urbárium-ról.

137 Az okmány tudománytörténeti, de még inkább veszprémi helytörténeti értéke, hogy a XVI. század elejére pontos képet ad a vár, a város püspöki birtokrésze területének társadalmi és gazdasági helyzetéről, azonkívül értékes adatforrás Veszprém XVI. század eleji földrajzához is. Az akkori két veszprémi püspöki városrész: Szenttamástalva (Zenthamasfalwa) és Szentmiklósutcája (Zenthmykloswchaya) szerepel részletesebben. Mindkét helyen közli az Urbárium az ott lakó jobbágyokat név szerint, kötelezettségeikkel. Szenttamásíalván (mai Dózsaváros) 1524-ben 25 jobbágycsaládot írtak össze. Jó magyarosan hangzó nevük az összeírás sorrendjében: Gyömörey Orbán, Csopaki Mátyás, Kádár Miklós, Kovács Simon, Tóth Péter, Madarász János, Ferencé Máté, Szitás Benedek, Varga Imre, Kis Balázs, Szálai Egyed, Pongrác András, Tóth János, Kis Máté, Harangozó János, Szalay Mihály, Kovács Bertalan, Sipos Bálint, Szakái István, Pongrác Pál özvegye, Dorottya, Németh Ambrus, Zalay Demeter, Zabó Pál, Prokáthor Dénes és Asztalgyártó Mátyás. E városrész jobbágyai földbért nem fizettek, minden jobbágyterhük néhány különös szolgáltatásból állt. így, bizonyos ünnepek előtt, ők takarították a püspök kúriáját és megtisztították a templom körüli utat. Űrnapján virágos ágakat és virágokat adtak a körmenetre és ebben a nagykeresztet vitték. Egyes ünnepeken harangoztak a nagyharanggal a szentmisére és a vecsernyére. Három mérföldnyi távolságra kötelesek voltak elvinni az udvarbíró leveleit és az idéző pecsétet, de ilyenkor küldőjük gondoskodott az illetők költségeiről. Kötelezettségeikhez tartozott minden évben megújítani a várban levő szint. Ök vadásztak a püspök részére a Bakonyban, a kapott hálóval. Nekik kellett lekaszálni a Kemecsirétet és karácsonykor telkenként két szekér fát vinni a várba.

138 A másik veszprémi városrészben, a Szentmiklósutcájában (mai Komakút, Kálvária-domb környéke) 6 jobbágy családot írt össze az Urbárium. Ezek: Alch László, Kovács György özvegye, Ágota, Dörgicsei Máté, Mészáros Antal, Zabó István és Tóth János. Kötelezettségeik hasonló jellegűek, mint az előzőknek, így valószínű, hogy mindkét városrész jobbágyainak különleges helyzete volt a püspök—földesúr viszonylatában. A várnagyoknak karácsonykor és húsvétkor szokásos ajándékozáson kívül egyik legfontosabb munkájuk volt: állandóan tisztán és jó karban tartani a várban levő középhíd alatt futó árkot. Kötelességük volt még a kalodát javítani, vagy ha kellett, újat készíteni, továbbá karácsonykor telkenként egy szekér fát vinni a várba, hasonlóan egy szekér abroncsot is.

139 A veszprémi vár középkori szerkezetére utal a szentmiklósutcai jobbágyok kötelezettségéből fennmaradt kitétel: ,,Középhíd alatt futó árok". E különös hely — ami az Urbáriumot ismertető Holubnál is probléma maradt — az Urbárium eredeti latin szövegében így hangzik: ,,. . . Isti dicunt hanc consuetudinem tantummodo habere, quod fossatum sub ponte Kewzephyd vocato in castro Wesprimiensi habitum teneantur semper mundare et renovare."

140 Az itt említett, még a latin szövegben is magyar kiejtés szerint írt ún. „Középhíd" és az alatta futó árok, nem más, mint a még akkor teljes épségében meglevő belső várfal várkapujának egyik védelmi része, ahol kettős kapu biztosította a bejárást fel vonóhíddal, ami alatt volt az a bizonyos „árok", amire a felvonóhíd kapuját engedték le. Csak természetes, mint a várvédelem egyik fontos része: rendszeres gondozást igényelt. Említ még az Urbárium Veszprém várában az összeírt lakók között két egyházi nemest is, akik országos nemesek voltak, és védelem céljából álltak a püspök szolgálatába, de nem tartoztak a püspöknek mint földesúrnak semmiféle szolgáltatással.

141 Nevük: Kulcsár Albert és Fülöp Péter. Miként Bonfini a XV. századtól, hasonlóan lett Istvánfíy Miklós az 1622-ben első kiadásban megjelent nagy történelmi művével a legnépszerűbb, legkeresettebb történetíró.

142 Könyvében az 1490-től 1606-ig tartó korszakot tárgyalja, különös részletességgel saját kora történetét, főként a hadieseményeket, de kevés gazdasági és társadalmi érdekű adattal. A leírásokba szőtt, költött humanista beszédei és szépen csengő, gördülékeny latinságával érdemelte ki a magyar Livius melléknevet. 305