A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 17. (Veszprém, 1984)
Hungler József: A veszprémi helytörténetírás és kutatás kialakulása
Vele, személyével és a magyar történetírásban jelentős munkájával —, melyben a török támadásoknak kitett veszprémi vár körüli harcok a legrészletesebben maradtak ránk — szándékozunk megnyitani a XVII. századi, Veszprémmel kapcsolatos történelmi források ismertetését. 143 Az előzőekben vázolt négy történetíró — Baranyai Decsi Jánosnak Veszprém 1593-ban elfoglalásáról adott eléggé részletes leírásán kívül —, Forgách, Verancsics és Illesházy is csak rövidebb beszámolókat adott. Istvánffynak latin nyelven írt magyar történelme az első olyan forrás, amiben a város el-, illetőleg visszafoglalásáért folyt harcokról bővebb ismertetéseket kapunk. Az Ali budai pasa által 1552-ben elfoglalt Veszprémről adott tudósítása 144 erősen magán viseli a Tinódi versében található részletek nyomát. A vár és környékének bemutatása után, korábbi történetéről is megemlékezve, rátér az ostromot kezdő török sereg elhelyezkedésére. A három várkapitány: Paksy János, Pető Péter és Vas Mihály említése után az őrség viszálykodása, a leomló és ki nem javított várfal résein az ellenséghez pártolás és bűnhődésük következik. Vas Mihály alkudozása — követe Székely Tamás útján —, ,,miután a törökök hitet tettek", a várból kivonulók kifosztása, majd az őrség és kapitányuk fogságba kerülésének leírása pontosan követi az alig néhány évtizeddel e részlet rögzítése előtt, 1554-ben kiadott Tinódi Krónikát. Még a zárógondolat is egyezik, amikor Istvánffy Tinódihoz hasonlóan figyelmeztet: nem kell hinni a megbízhatatlan töröknek. Veszprémnek 1566-ban visszafoglalásáról Forgách Ferenc és Verancsics Antal korábbi leírásai mellett — Istvánffy tudósítása a részletesebb. 145 Az író ekkor már 28 éves, így a személyes élmény vagy a közvetlen kapott hírek adhatták alapját munkája e részének. Palota (Várpalota) és kapitánya, Thury György megmenekülésétől indítja Istvánffy elbeszélését, amikor az odaérkező Salm Eck és vezértársai parancsnoksága alatt levő tizennégyezer főnyi sereget hajlandó Veszprém felmentésére vezetni. A vezérek tanácskozása közben érkezik meg a kémszemlére küldött Csokonai Demeter jó híreivel, miszerint Veszprém falai oly gyengék, hogy a kémszemléjük alkalmával rájuk sütött kis ágyú a fallal együtt a mélységbe omlott. E különös észlelés volt a döntő — Istvánffy szerint —, hogy azonnal megindultak Veszprém felé. Az ostrom közben támadt tüzet is említi az író, szól — a forrásokban egyedül — a székesegyház' égéséről, amit pedig a törökök épségben megőriztek. Veszprémnek harmadik, 1593-ban történt pusztulásáról is megemlékezik Istvánffy. 14 *' Itt szintén utalhatunk némi személyes értesülésre, mert a nagy humanista történetíró, aki 1615-ben halt meg, 1593-ban még csak 55 éves, így ő is kortárs író. A Székesfehérvárról induló török sereg nagy erejű ostromát, hogy minél érzékelhetőbbé tegye — ismételt hangulatfestéssel, amiket gyakran alkalmaz —, azt írta: akkora erővel csapódtak az ágyúgolyók a veszprémi vár falához, hogy egyidejűleg az ellenkező oldali falat is átütve, a rátóti mezőn [Veszprémtől 5—6 km!] estek le. 147 Hiába volt a várkapitány, Speciacasa Ferdinánd őrsége és Hoffkirch András segédcsapatainak ellenállása, a vízkérdés miatt — elromlott a vár egyetlen kútja — a vár feladására gondolnak. Ez a vízhiány és a már nagyon összerombolt várfalak védhetetlensége váltja ki a szökés tervét. Éjjel, titkon próbálkoznak a szökéssel a vár ,,déli kiskapuján", de a törökök csakhamar észreveszik őket. Nagyobb részüket levágják, csak kevesen tudnak fegyverrel utat törni maguknak és a Bakony felé elmenekülni. Ilyenek voltak: Radies vajda, Erdős Pál jeles vitézek. Fogságba kerültek a kapitányok is. Ennyi az, amit Istvánffy tud Veszprém 1593ban való elfoglalásáról. A XVII. századra megerősödő veszprémi ref. egyház lelkészei közül többen is voltak, akik nemcsak prédikáltak a nép nyelvén, de írtak is. így a két Gál: Imre és fia, István. Pathai István mögött is volt már egyházirodalmi múlt, mielőtt Veszprémbe került 148 Nevéhez fűződik a veszprémi ref. egyháznak általa, 1614-ben kezdett Anyakönyve, a kor egyik értékes demográfiai forrása, nevekkel, helytörténeti adatokkal. Nem vitatható el a helytörténeti forrás jelentősége azoktól a XVII. századi különböző tárgyú és irányú költeményektől sem, amikben korhű Veszprémre utalások akár történelmi, akár földrajzi — találhatók. A török kor vitézi párbajait mindkét részről megelőzte a kölcsönösen küldött kihívó levél, aminek hangja az ellenfelek egymást megbecsülése vagy becsmérlése szerint változott. Néha gúnyolódó, lebecsülő módon, vagy a legreálisabb naturalizmus hangján szólították, nevezték egymást, a mindennapi „társadalmi" érintkezésben nem igen használt „szókincsüket" is igénybe véve. Ilyen nagyon gúnyolódó, lebecsülő, helyenként eléggé erősen naturalista hangvételű az a levél, amit versben — mint e kor egyetlen megmaradt veszprémi népköltészeti termékét — írtak 1646-ban a veszprémi hajdúk, 149 és küldték ,,a palotai rabló törökhöz", már megerősödve, és öntudatosan figyelmeztetve azokat, hogy „Nem fogyott még el Veszprémnek Augura, Hidd el, ott terem könnyű gyalog hadja, Mindenikének vagyon száz-száz ónja, Kopasz társaidnak kész gondot adnia." Nem jegyezte fel a történelem, hogy ki vitte el a veszprémi várból, gyalogposta-e, avagy lovas futár, a maguk erejében már nagyon bízó veszprémi hajdúknak a rabló törökhöz címzett levelét 1646-ban; és arról sem tudósít a história, hogy hogyan fogadták a levélvivőt, aki talán csak egy nyílhegyre tűzve lőtte be Palota vára magas falai mögé a kihívóan csúfolódó, lebecsülő hangú írást, amit nem is lett volna tanácsos személyesen kézbesíteni a palotai bégnek de a XVII. századi 306
