A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 16. (Veszprém, 1982)

Csoma Zsigmond: Somlói borpincék a XVIII–XIX. században

CSOMA ZSIGMOND SOMLÓI BORPINCÉK A XVIII—XX. SZÁZADBAN Bárdost János emlékének ajánlom A népi építkezés kutatásán belül megkülönböztetett figyelem kíséri a gazdasági épületek vizsgálatait. Ezek az épületek azok, amelyek a kívülbelül fokozatosan változó lakóépületek egyes részeinek korábbi fejlődési szakaszait konzerválták. Már HERMAN OTTÓ felhívta erre a figyelmet a XIX. század végén.

1 A szőlőtermesztés— borgazdálkodás sajátos gazdasági építménye Magyarországon a borpince, amelynek vizsgálata néprajzi és borkultúra-történeti szempontból is érdekes lehet. A Dunántúl borpincéit általánosságban jól ismerjük. A legelső feldolgozások, az itteni jellegzetes (Vas, Veszprém, Somogy, Zala megyei) szőlőtermesztéssel együtt ezt is feldolgozták, az északnyugat-dunántúli középkori vörösbor-kultúra és a délkelet-dunántúli balkáni eredetű vörösbor-kultúra lecsapódásával együtt.

2 A Balaton menti pincékről alapos, jól szemléltetett leírások készültek, de az északabbra fekvő borvidékek pincéiről vajmi keveset tudunk, így Somló hegyről sem. Pedig ez az a terület, amely átmenetet képez Ság-hegy, Kemenesalja, Cák és Nyugat-Magyarország városi polgári szőlőbirtoklása felé. Somlón, VAJKAI AURÉL egy-két adatát leszámítva, csak BARDOSI JÁNOS és B. DORNER MÁRIA végzett felmérést 1967—68-ban, az Országos Műemléki Felügyelőség megbízásából.

3 A somlói pincék azonban továbbra is ismeretlenek maradtak. Pedig Somlón már a XII. században említettek szőlőműveseket, és az állandó korai szőlőtermesztésre utaló adatok mellett, viszonylag korán kialakult az idegen, extraneus szőlőbirtoklás. Ez pedig alapvetően meghatározta a vidék arculatát, a pincék építkezését és kölcsönhatását. A helyi zsellér-, jobbágyszőlők mellett jelentős volt az extraneus zsellérek, jobbágyok, városi polgárok, nemes birtokosok szőlőterülete a XVI. században.

4 1696-ban már 21 község lakói birtokoltak Somlón szőlőt, mintegy 2115 kapásnyi mennyiségben, melyből 345 kapás nemesek kezén volt.° Az országos viszonylatban is kitűnő bort termelő hely oldalain, az extraneus birtoklás olyan szélsőséges túlsúlyt is elérhetett, mint pl. 1720-ban a szöllösi hegyoldalon 20 helybeli adózó mellett 140 más falubelinek is volt szőleje. Sőt az extraneus birtoklás magas aránya miatt esetleg a helybelieknek, közelben lakóknak már nem is jutott hely a hegyen. 1808-ban pl. a devecseriek egy része Kisörsön, mint ottani extraneus birtokos szerepel, nyilván mert számukra már nem volt hely a hegyen." A nagy keresletű szőlők adása-vétele következtében a szőlőbirtokok fokozatosan csökkentek, aprózódtak. Az 1828-as összeírás alapján, az extraneus birtokosok összes létszáma 4 személlyel volt több az 1720-as évekhez képest. Ennek ellenére az extraneus birtokosok kezén lévő szőlőbirtok nagysága összességében 350,5 kapásnyival lett kevesebb a XIX. század húszas éveiben, ami természetszerűleg átlagban az extraneus birtok aprózódását jelentette. Ez a folyamat a pinceépítkezésekre is hatott. Egyrészt a pincék számának növekedésében, másrészt a nagyobb extraneus birtokosok (nemesek, városi polgárok, egyházak) díszesebb, kétszintes, nagy présházas pincéiben mutatkozott meg. Ugyanakkor az extraneus birtokok csökkenésével a kisebb extraneusok, esetleg nemesek, városi polgárok pincéi, a helyi jobbágy-paraszti pincékhez hasonlítottak, mind formailag, mind belső szerkezetileg. így alakulhatott ki általánosságban a XVIII. századra két típus: az urasági présház és a parasztpince. Ez valójában tehát nem szigorúan a birtokos, tulajdonos osztályhelyzete szerint csoportosítást jelentette. EÖTVÖS KÁROLY bejárva Tokajhegyalját, Méneshegyalját, Pécs, Eger, Buda szőlőhegyeit, azt írta: „Szegény jobbágy volt ez mind Somlyóhoz képest. Ez a hegy tele volt már akkor hintve nyaralókkal, kápolnákkal, díszes épületekkel. Nem is igazi uraság volt az Veszprém, Vas, Zala, és Győr vármegyékben, akinek itt díszes, tágas épülete, szüreti mulatságra való tanyája ne lett volna. S minden közeli püspöknek, vagyonos szerzetnek, apátságnak megvolt itt remek szőleje, gazdag pinczéje, kényelmes úri hajléka.'" Somlón a pincék elhelyezkedésében, a szőlőbirtokosok vagyoni helyzetéből adódóan bizonyos különbségek voltak. A hegy lankásabb alsó, lábi részét és a meredek, legfelső, legnehezebben művelhető területet birtokolták körös-körül a hegyen a helybeli kisebb, szegényebb gazdák. A középső, legkedvezőbb napsugár-beesési szögű, drága szőlők a vagyonosabb, uradalmi allodiális birtokok és a gazdag extraneus birtokosok (világi és egyházi nemesek) kezén volt. Somló négy hegyoldala közül (a közeli községek alapján kapták nevüket: vásárhelyi, dobai, jenéi, szöllösi) a vásárhelyi, délre néző oldalon volt abszolút értékben a legtöbb extraneus birtokos. Az itteni 343