A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 16. (Veszprém, 1982)

Erdélyi István Nomád népek – letelepült népek kapcsolatának és viszonyának problémája a Kárpát-medencében és Kelet-Európában

tus egységére ez is utal. A földművelés fejlődésére és súlyának növekedésére a termelésben az is mutat, hogy avar kor derekán és végén egyre-másra jelennek meg a sírokban (lovassírokban is) vassarlók.

8 Amint például a Kelet-Európában és részben Európa és Ázsia egykori határán kialakult Kazár Kaganátus esetében láthatjuk, hozzájuk hasonlóan a Kárpát-medencébe betelepült nomád-félnomád népek is megszervezték a kereskedelmi utak ellenőrzését, a kereskedő karavánok megvámolását, révvámok szedését, egyben pedig fontos csomópontok védelmét. Erre nézve egész sor példával rendelkezünk már az avar korból. A természetüknél fogva, a nomád és félnomád gazdálkodást folytató népek maguk is kereskedtek, eljártak a sokszor speciálisan számukra létesült, vagy kijelölt vásárokra, ahová az eladni szánt állataikat, szőnyegeiket stb. vitték el. Ez is a nomád — letelepült népek egymás melletti, kölcsönös viszonyának egyik létformája volt. Az Avar Kaganátus bukása után a IX. század nem hozta egységes arculatra politikai, vagy etnikai tekintetben a Kárpát-medencét. Délen a Maros vonaláig (vagy még attól északabbra) a bolgárok, nyugaton a Dunáig a frankok, az ÉNY-i részen a Vágig a morva-szlávok voltak az urak. Mint már utaltunk rá, jelentős létszámú, de kultúrájában különböző színezetű és nyelvileg nem egységes szlávság is települt be az avar korban a Kárpát-medencébe: a helynevek tanúsága szerint déli és nyugati szlávok, sőt keletiek is. Az avarság, amelynek főleg vezető rétege hullott el a csatákban, emellett nagy tömegeivel érhette meg a magyarok honfoglalását. Erre nézve igen tanulságosak Váczy Péter legújabb forráskutatásai.

9 De ezek az avar eredetű etnikai elemek az írásos források szerint, nem tanúsítottak ellenállást. Mindezek a tényezők együttesen tették lehetővé, hogy a viszonylag kisszámú magyarság (kevesebb mint félmillió) úrrá lehessen a jelzett terület felett és reménye legyen a fennmaradásra. A meginduló etnikai asszimiláció sem nyomhatta el a bevándorolt magyarság új jellegű arculatát, amely a helyi lakosságéval egybeolvadva a IX. századiénál egységesebb, sokszínű magyar kora középkori kultúra létrejöttét eredményezte. A fennmaradást, az elfoglalt új haza megtartását az a politikai edzettség, tapasztalat is segítette, amelyre a magyarság még Dél-Oroszországban, a Kazár Kaganátus szomszédjaként, sőt egy ideig annak szövetségeseként tett szert.

10 Mindezek az említett, igen lényeges tényezők azt eredményezték, hogy a magyarság itt a Kárpát-medencében megelőző lovasnépeknél magasabb szinten kellett, hogy álljon. A szarmaták római (feltételezett) „puffer-állama", vagy később a besenyők törzsszövetsége, nem volt alkalmas egy, a nomád, pontosabban szólva félnomád gazdálkodásnál haladóbb, intenzívebb, egyszóval már nem nomád életformára való áttérésre. Besenyő állam sem tudott létrejönni. A továbbiakban a honfoglaló magyarság és a letelepült népek viszonyáról szeretnék még beszélni. Tévedésnek, pontosabban szólva tájékozatlanságnak minősül azoknak a kutatóknak az állítása, akik a honfoglaló magyarságot csupán ,,lovasnépnek", más szóval ,.tisztán nomád" népnek tüntetik fel. A magyarság a IX. században félnomád életformában élt, tehát voltak állandóbb jellegű épületekkel rendelkező, nyilván mindig azonos helyeken lévő téli szállásai is. Közismert, régen lefordított perzsa forrás tanúskodik arról, hogy már Etelközben is voltak megművelt földjei." A lényeges ezzel kapcsolatban az, hogy amíg a félig letelepült népek esetében a földművelés a gazdasági élet egyik vezető ágazata, addig a félnomád népeknél annak nincs ilyen döntő szerepe. Emellett a félnomád életforma jellegzetességei közé tartozik — szemben a lovat, birkát stb. tartó nomádokkal — az intenzív szarvasmarha-tenyésztés, amely a honfoglalás kori (IX—

X. századi) temetőkben talált állatcsont-leletekben is tükröződik. A Kárpát-medencében eddig felfedezett és megásott IX—

X. századi temetők lelőhelyeinek vizsgálata egyébként kérdésünkkel kapcsolatban még más tanulsággal is szolgál. Ezek a temetők rendszerint az ún. késő avar, vagy szláv (?) temetők és települések közvetlen közelében helyezkednek el. Már az is a kezdettől fogva köztük létrejött szoros kapcsolatra, mondhatni szinbiózisra utal. Az egymásrautaltság, a termékcsere követelte meg ezt a közelséget. Hiszen korántsem úgy kell elképzelnünk, hogy a magyarság által birtokba vett területekről a korábban ott lakó népek teljesen kiszorultak volna. A magyarság tőlük sok olyan terméket kapott, amit maga még akkor nem állított elő (pl. kerámiát), vagy csekélyebb mértékben termelt (pl. gabonát, hüvelyeseket). A magyarság esetében a letelepülésre való áttérés, a helyi lakossággal való szoros kontaktus révén ment végbe, méghozzá igen gyors ütemben. Ez nem rendkívüli és történeti-néprajzi párhuzamok egyébként utalnak hasonló folyamatokra, melyek alapján megállapítható, hogy a fejlődő nomád állattenyésztés amúgy sem zárta ki a letelepült életforma felé tartó fejlődést.

12 Szemben például a szlávság jobbára infiltrációs jellegű, általában lassúbb ütemű betelepülésével a Kárpát-medencébe, l,} a magyarok esetében az őslakossággal gyors ütemű összeolvadás történt, amelyet a jellegzetes honfoglaló temetők alig egy évszázados fennállása bizonyít. Már I. István király idejétől kezdve nagy létszámú („soros") temetők létesülnek, amelyek magukban foglalják a magyarok és a helyben talált lakosság elhunyt egyedeit. Néhány szót kell szólnunk az úgynevezett magyar kalandozásokról is. Numizmatikai bizonyítékok arra utalnak,

14 hogy ebben nem minden egyes torzs, vagy magyar népcsoport vett részt. Tehát a kalandozások nem voltak „központilag szervezve" és bennük a félnomád gazdaságban feleslegessé vált elemek vehettek elsősorban részt. A zsákmányoláson kívül, a félelemkeltés és a háborús készenlét fenntartása igényelte őket. Egyébként a kalandozó hadjárat (amely sohasem területszerzésre irányult) a munka egyik formája volt a saját termelés helyett, nemegyszer annak pótlására, pl. állatelhullás idején. A kalandozáso121