A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 14. – Történelem (Veszprém, 1979)

Nagy László: A tűzikutya és a holdidol kérdése

III. Időrend és topográfia Morfológiai vizsgálataink eredményeinek egyeztetése az idó'rendi kérdésekkel nem könnyű feladat. A zöröghegyieket leszámítva a tárgyalt anyag több mint kétharmadának nincs lelőhelye, vagy csak a lelőhelye ismeretes. A néhány ásatásból és leletmentésből felhasználható kronológiai adat is inkább csak a típuscsoportok időrendjének megállapítására ad lehetőséget, további finomításra, az egyes típusok kormeghatározásához már nem elegendő. Ennek kétségkívül az a legfőbb oka, hogy a soproni és Sopron környéki sírok anyagának kivételével leleteink kizárólag telepeken kerültek elő. Viszont a régebbi, kevésbé fejlett ásató technikával történt telepfeltárások többnyire nem kielégítőek, az újabbak stratigrafiai vizsgálata a szintek összekeveredése, vagy elpusztulása miatt még nem mindig volt lehetséges. Legbizonytalanabb a tipológia sor élére helyezett A típusú tűzikutyák kronológiája. Pedig éppen ez a típus az, amelyik a lengyeli erődített telepen és a Szeghalom környéki lelőhelyeken kívül másutt az országban eddig nem fordult elő. Tehát kormeghatározásuk igen lényeges feladat volna. A lengyeli túzikutya- és holidol-leletek zömét WOSINSKY tárta fel és jórészt közölte (1890, 1896). Főként olyan élelemtároló és lakógödrökből emelte ki, amelyek késő neolitikus és az ezt követő erődített telep bronzkori, urnamezős, meg hallstatti kultúrák emlékanyagát tartalmazták. Ezeket azonban sem gödrönként, sem az egyes gödrökben, vagy kutató területeken rétegenként nem választhatta el. Alapformájukat és díszítésüket tekintve jellegzetes A típusú tűzikutyákat talált a 76. (VI, 3, 5.), 94. (VI, 7.), 89, vagy 103. (?), (VI, 4.), 234-235. (VI, 6.), sajátos egyedi változataikat az 59. (XIII, 1) és a 119. (IV, 4.) gödörben. Általában hamu és konyhahulladék között számos nucleus, jáspis és silex-penge, csiszolt kőeszköz mellett igen sok különböző méretű átfúrt agyagkúp, néhány közép és késő bronzkori, urnamezős kultúrájú kerámia meg bronztárgy volt kísérő leletanyaguk. Amennyire megállapítható - mivel Wosinsky az edénytöredékeket általában csak megemlítette, de nem írta le, - HC-HD hallstatti anyag nem volt közöttük, így kísérő leleteik alapján a lengyeli A típusú tűzikutyát a késő neolitikumtól a НС-ig terjedő korszakok kultúráinak bármelyikébe sorolhatnánk. Ám - mint látni fogjuk - tűzikutyák Magyarországon a neolitikumban és a korai meg a középső bronzkorban eddig nem fordultak elő, annál nagyobb számmal az urnamezős kultúra telephelyein. Kézenfekvő tehát, hogy addig, amíg megfelelő időrendi bizonyíték mást nem mond, a sajátos lengyeli A típusú tűzikutyákat is az urnamezős kultúrába, hipotetikusan annak elejére utaljuk. Alapformájukat tekintve a lengyeli A típusú példányokkal rokon négy Szeghalom környéki tűzikutya közül háromnak bizonytalan a lelőhelye. Egyikük (VII, 2.) ajándékozással, állítólag a Cigányhalomból került a Magyar Nemzeti Múzeumba. E halom a Szeghalom-füzesgyarmati út mellett fekszik, Szeghalom községtől 3,5 km-re. Felületén Gazdapusztai az 1950-es évek elején jellegzetelen őskori cserepeket gyűjtött, oldalán beásás nyomait látta (GAZDAPUSZTAI, 1954, 71.). Tudomásom szerint feltárás a halmon még nem volt. Ismeretlen lelőhelyről jutott a Petróczy-hagyatékkal szintén a Magyar Nemzeti Múzeumba a két másik példány (VII. 1, 3.). Petróczy ezeket állítólag Szeghalmi Gyulától vette, aki azokat valahol Szeghalom környékén ásta (GAZDAPUSZTAI 1954, 72.). Csupán egy példány került elő olyan lelőhelyről, amelyen több alkalommal volt régészeti kutatás, a Szeghalomtól délre fekvő, egykor a Sebes-Körös vize által körülvett Kovács (Kovás?) halomból. Itt először 1904-ben Darnay Kálmán költségén Mácz Ákos gyomai gyógyszerész kutatott (DARNAY, 1905.), majd utána Szeghalmi Gyula helybeli tanító folytatott feltárást, de mint írja (SZEGHALMI, 1913, 37.) a 12 000 m

2 kiterjedésű halomnak „csak elenyésző hányadát bolygatta meg", ö találta meg kutatóárkainak valamelyikében a negyedik tűzikutyát (VII, 4.). Lelőkörülményeit ugyanis nem ismerteti. Az ásatás leleteinek képeit is „a könnyebb áttekinthetőség kedvéért nem a lelés sorrendjében, hanem csoportosítva" leletfajták szerint közli (SZEGHALMI, 1913, 38.). Darnay és Szeghalmi neolitkori konyhahulladék halomnak (telinek) tartja a Kovács halmot, amelybe kőkori, avar-, meg honfoglaláskori sírokat is ástak be. Banner János csatlakozva a két kutató véleményéhez és kizárólag az ő anyaguk, „főleg az áttört, felső részű talpcső, hálónehezékek, díszített agyagvánkos (vagyis tűzikutya), szegletes edényfülek és az egyik sír apró fülű edényei, meg kó'baltája alapján egységesen a tiszai kultúra I. szakaszában" osztja (BANNER, 1941,, 54.). Legutoljára Bakay Kornél végzett a halmon hitelesítő ásatást, főleg honfoglaláskori magyar sírok után kutatva. A területnek azonban ő is „csak 2%rát" tárta fel, amelyből az újkőkor több kultúrájának nagy mennyiségű emlékanyagát hozta felszínre. A legfelső rétegből tiszapolgári leleteket, alatta tiszai, herpályi, szilmegi kultúrák emlékeit, kisebb számú vonaldíszes és bükki kultúrás edénytöredékeket. Három házat, illetőleg házrészletet és hat zsugorított csontvázas sírt is feltárt. Ezúttal azonban éppen a honfoglaláskori temetőnek nyomát sem találta (BAKAY, K. 1971, 140-141.). A kutatások eddigi eredményei alapján a kovácshalmi tűzikutyát a neolitikumba sorolhatnánk. Mivel azonban a feltárások a nagy kiterjedésű lelőhelynek eddig csak nagyon kis részére terjedtek ki, nem tehetjük ezt addig, amíg a halom teljes és módszeres kiásása meg nem történik. Több okunk van ugyanis annak feltételezésére, hogy a Szeghalom környéki tűzikutyák sem neolitikusak. Szeghalmi a szeghalmi járásban 1912-ben 64 mesterséges halmot számolt meg (SZEGHALMI, 1912, 276.). Tartalmukat nem ismerjük. Azt azonban tudjuk, hogy a nem messze fekvő füzesgyarmatiak őskori anyagának jelentős része későbbi időből származik. Különösen bronzkori és kora vaskori telepeik száma nagy, és ezek csaknem minden településre alkalmas helyen megtalálhatók (BAKAY, 1971, 138-139.). Feltételezhető tehát, hogy ott rejtőznek még a Kovácshalom eddig fel nem tárt területén is. Banner, aki az általa fejvánkosnak nevezett tűzikutyát a korhatározó neolitikus leletek közé sorolja, ugyanabban a dolgozatában később maga is „egyedülállónak" mondja ,,e korban" (BANNER, 1941, 57.). A kovácshalmi tűzikutya a másik három Szeghalom környéki példánnyal együtt valóban annyira nem ülik bele a neolitikumba, hogy Gallus Sándor a halomból kiásott agyagállatkákkal, kanalakkal és karikákkal együtt hamisítványnak vélte (GALLUS, 1945, 124.). Ma már a négy Szeghalom környéki példány anyagának, meg állapotának ismeretében és a hazai tűzikutyák formai analízise után semmi esetre sem tarthatjuk hamisítványnak, sokkal inkább egy későbbi kor hagyatékának, éppen azokkal az agyagállatkákkal, kanalakkal és karikákkal együtt, amelyeket nemhiába hagyott ki Banner a korhatározó leletekből, tudván, hogy a tiszai kultúrába való tartozásuk legalább is kétséges. Hiszen állatszobrocskákat a bronzkor második feléből is ismerünk, és vannak késő bronzkoriak is. Kanalak, karikák pedig az urnamezős korban is gyakoriak. E leletek inkább azt a felfogást támasztják alá, hogy - mint Gazdapusztai is írja „a kovácshalmi telepet a neolitnál feltétlenül hosszabb idejűnek kell mondanunk" (GAZDAPUSZTAI, 1954, 30.) és így a kovácshalmi tűzikutya a másik három szeghalmival együtt talán szintén az urnamezős korba, illetőleg Tiszántúlon az ebbe az időszakba eső gávai kultúrába (KEMENCZEI, 1973, 10.) tartozhat. А В típuscsoporthoz tartozó tűzikutyákat eddig legnagyobb számmal a dunántúli magaslati telepekről ismerünk, főként Velemről, Sághegyről és a bakonyszentkirályi Zöröghegyró'L Kronológiájuk szempontjából Nováki Gyulának 1965-1966. évi zöröghegyi feltárása döntő jelentőségű. A ma sűrű erdővel borított telep egyik hozzáférhető területének blokkjában ugyanis olyan egységesen HA

2 -HB-be tartozó kerámia kíséretében találta meg a csoport két legjellegzetesebb 58