A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 14. – Történelem (Veszprém, 1979)

Nagy László: A tűzikutya és a holdidol kérdése

szarvpárját, amint ezt a vallástörténeti kutatás sok régi népről, meg etnológiai csoportról kimutatta, a holdra is alkalmazta, a holdat mint égi állatot fogta fel és tisztelte. A hatvanas évek óta - tudomásom szerint - már nem jelentkezett új, átfogó magyarázat a tűzikutyák és holdidolok rendeltetéséről. Úgy látszott, hogy típusaik köre bezárult és nem sikerült olyan szerencsés lelőkörülményeket sem produkálni, e talányos leleteket funkciójuk állapotában úgy tetten érni, hogy az az egyik vagy a másik elméletet véglegesen igazolta volna. A túlságosan széles körű és komplex elemzések sokszor homlokegyenest ellentmondó eredményei el is riaszthatták a régészettudomány művelőit. Síkos talajnak érezhették a témát. Egy-egy előbukkant darab értelmezésével kapcsolatban megelégedtek a korábbi magyarázatok szelektív regisztrálásával, esetleg a legjobban alkalmazható valamelyik hipotézisre való utalással, vagy némi továbbfejlesztésével. Paulik, J. egy szlovákiai, Krizoviany nad Dudvahom őskori telepén előfordult kalenderbergi holdidoltöredék értelmezésével kapcsolatban utalt néhány, főként kultikus használatukra vonatkozó elméletre (PAULIK, 1962, 109-116. és 1-3. ábra). A kalenderbergi idolok viszonylag kis területre korlátozott eltérő formái rendeltetésének addigi magyarázatait nem tartotta megoldottnak. „Ha szabadabban engedné szárnyalni képzeletét - írja - valami olyasféle mesebeli állatot láthatna bennük, mint amilyen az ókorban a griffmadár volt, illetve a szkíta nomád művészetben a szarvas ábrázolása". Kyrle és Schmid tipológiai megállapításait továbbfejlesztve, a lábak és a szarvak kialakulásának irányában öt egymáshoz kapcsolódó sematikus formával kísérelte meg ábrázolni feltételezett fejlődésüket a lapos bronzkori tűzbakoktól a hallstattkori holdidolokig. Ebből a tipológiai fejlődésből elsőnek következtetett arra, hogy a bronzkori tűzbakok eredeti kultikus funkciója a hallstattkori holdidolokéban is megmaradt. A kalenderbergi holdidolok kultikus értelmezésének problematikáját érintette Kromer is a hallstatti kultúra emlékanyagát elemző tanulmányában (KROMER, 1964, 150151.). ő is Kyrle törzsi bálvány hipotézisét fogadta el és nem kis fantáziával építette tovább. A lakótelepi példányokat szintén nagyméretű, fából ácsolt törzsi bálványok másolatainak tartotta. Ezeket a másolatokat szerinte a közös kultuszünnepek résztvevői az ünnepségen összetörték, hazavitték és egyes darabjaikat a tűzhelyre tették, hogy ott „áldásos tevékenységet fejtsenek ki". Ezért találjuk a kis kalenderbergi holdidolokat a házi tűzhelyeken, többnyire össze nem állítható töredékekben. Foltiny a sticnai erődített telep egyik kosfejű tűzikutyáját ugyancsak Schmid tűzhelykultusz-elméletének megfelelően, azt a görög-római, főként mitológiai példákkal alátámasztva, olyan tűzhelyi istenség jelképének értelmezte, melynek a telep földművelő és állattenyésztő lakói termékenyítő és apotropéikus erőt tulajdonítottak (FOLTNY, 1970, 158-16.). Patek E. a Sopron-várhelyi telep kalenderbergi típusú tűzikutyáiról, mint az otthonok vallási életében használt „házi oltárokéról írt. (PATEK, 1974, 64.). Lényegében tehát ugyanaz volt a felfogása rendeltetésükről, ami Schmidnek a Sopron-várishegyi urna áldozati jelenetének tűzikutyájáról. A várhelyi 131. sír tálban fekvő tűzikutyájának értelmezéséhez Gallus ker no szemléletét használta fel és fejlesztette tovább (PATEK, 1972, 212.). Abból a körülményből, hogy a „tűzikutya" meg tálja és a mellettük levő több kis tál is erősen kormos volt, arra következtetett, hogy a tálas tűzikutya itt nem .sírlámpa', a világosságnak a sírba tett puszta jelképe lehetett csupán, hanem egyik eszköze annak a halotti áldozati szertartásnak, amelynél az áldozatokat a mellette levő tálkákba helyezték és égették el, miközben nyilván a tűzikutya táljában is tűz égett. V. A magyarországi tűzikutyák és hold idolok szerepe koruk hitvilágában A magyarországi tűzikutyáknak és holdidoloknak a megfelelő fejezetben részletezett, a vonatkozó ábrákon és táblákon szemléltetett formai és felületi jellemzői mind arra mutatnak, hogy nem lehettek főzéshez, vagy tüzeléshez való használati eszközök. A legnagyobb számmal előforduló tűzikutya-típusok (A, B, C,, C

2

) java részének háta nem éri el a kellő fahasábmennyiség megtámasztásához szükséges hosszúságot. A holdidolok törzse (C

3

, D) általában még rövidebb. Emellett különösen az utóbbiak háta nemegyszer annyira homorú, hogy a fahasábok, ha el is férnének rajta, egymáshoz csúsznának. A tűzikutyák felső sarkain levő szarvszerű nyúlványoknak, a holdidolok viszonylag vékony, hosszú nyakú fejrészeinek alig lehetett feladatuk a tüzelő fa ellenkező, kifelé csúszásának megakadályozása. Ilyen célból, tartós használatra feltétlenül erősebbeket kellett volna alkalmazniuk. Egyébként fennmaradt, viszonylag megfelelő hosszúságú, két végén kifelé lejtő hátú, olyan jól rekonstruálható tűzikutya is, amelynek sarkain nem volt semmiféle nyúlvány (I, 15.). Több példány egész testének labilis felépítése szintén ellentmond konyhai eszközként való használatuknak. Leletfajtáink praktikus használatát a rajtuk észlelhető tüzelésnyomok sem igazolják. Legtöbbjük égetése nem haladja meg a szükséges keramikai égetést. Tartós tüzelés hatása alig fedezhető fel néhány repedezett példányon. Ezek is inkább a pusztulásukat előidéző telepek, kunyhók tűzvészeire vezethetők vissza. Korom- és füstnyom viszonylag ritkán csak egyik oldaluk felső részén, főként hátukon, a háton végighúzódó vályúszerű mélyedésekben fedezhető fel, és egy töredék sarkán, a megszokott szarvacska helyén kiképzett kis csésze belsejében. Figyelemre méltó jelenség, hogy azon a Budapest-Fehérvári úti tűzikutyán, amelynek szintén csak egyik hosszanti oldala és a háta összefüggően kormos, nem találtuk ennek semmi nyomát a testén átmenő lyukak körül és a lyukakban. (V, 1, 47.) Ha e tűzikutya valóban főző, tüzelőeszköz lett volna, nemcsak másik hosszanti oldalán, de főképpen a tartós tűzhatást, levegőjárást biztosító lyukakban kellene erős füst- és koromnyomnak lennie. Ilyet a tűzikutyák igen gyakori lyukaiban és áttört nyílásaiban általában nem észleltünk. Mind e jelenségekből arra következtethetünk, hogy ha volt is a tűzikutyákon és holdidolokon, vagy mellettük tüzelés, az csak viszonylag rövid ideig és alkalmilag történhetett. Semmi sem bizonyítja megfigyeléseink alapján két tűzikutya egymás mellé állításával rostélyszerű, vagy nyárstartóként való használatát. Egyébként eddig még nem került elő ilyen elméletet valószínűsíthető két egyforma, ilyen készségként használható tűzikutya egyetlen lakógödör tűzhelyén sem. A praktikus tűzhelyi használathoz való eszköz végül nem tette volna szükségessé anyaguk és felületük gondos megmunkálását, fényesítését, gyakori, sokszor zsúfolt díszítéseiket és ha a pars pro totó elképzelésnek megfelelően felső sarok nyúlványaikat szarvacskáknak tekintjük, majdnem mindig meglevő teriomorf végeiket. A mindennapos tüzelés, főzés szüksége, emiatt ismételt elhasználódásuk, újakkal való pótlásuk nem is adhatott módot és időt e nem kis munkát igénylő járulékos elemeik elkészítéséhez. A magyarországi leletek is Drost véleményét igazolják (DROST, 1954, 139-142.), nem praktikus célt szolgáltak, mind valamiféle kultusz szakrális eszközei lehettek. Mivel a soproni holdidolok kivételével kizárólag telepeken, rendszerint lakógödrökben találták meg őket, valószínűleg olyan kultuszé, amely a létfenntartás mindennapi gondjaival függött össze. Nyilván ezért végezhették lakói a velük kapcsolatos szertartást is éppen otthonaikban. Mi lehetett e házi kultusz? Milyen a velük végzett szertartás? Hazai leletekről lévén szó, kíséreljünk meg feleletet adni 65