A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 14. – Történelem (Veszprém, 1979)

Nagy László: A tűzikutya és a holdidol kérdése

zikutyák mindenféle kultikus értelmezését. Kizárólag praktikus eszközöknek tartotta (GALLUS, 1938, 21-28.). fgy a soproni hallstattkori temetők tálba helyezett és a sziléziai sírok „áldozati tányérokra" erősített példányait is néprajzi analógiák alapján lámpásoknak értelmezte, olyasféle eszközöknek, mint amilyeneket egyes alsó-ausztriai falvak lakói használnak, akik a sütőkemence fülkéjében kis vas tűzikutyák hoz támasztott fahasábocskákkal világítanak. Elméletét több, erre a használatra utaló régi elnevezéssel is bizonyította. A Sopron-várhelyi 27. halom „sírlámpáját" (XVII, 6.) formai hasonlósága alapján kapcsolatba hozta az eleusisi misztériumok jellegzetes áldozati edényével, a kernosszal. A várhelyi „sírlámpa" készítőjének a görög edény mintául szolgálhatott. Ennek a közepén is lámpa égett és körülötte, akárcsak a tűzikutyás tál peremén, kis tálkák voltak. Eleusisben e tálkákba az áldozáskor különböző mezőgazdasági produktumokat tettek, hogy felajánlják a nagy misztérium istennőinek, Demeternek és Korénak. De minden formai egyezés mellett a Sopron-várhelyi „sírlámpa" mégsem lehetett áldozati edény, mert tálának peremén levő igen apró tálkákba az áldozati termények nem fértek volna bele. Alkotójuk, mivel nem volt beavatva a misztériumba, nem ismerte mintája szakrális rendeltetését, a „sírlámpa" peremén levő tálkákat a plasztikus madarakkal együtt csak díszként alkalmazta. A tűzikutya lámpás Gallus szerint, mint annyi más világító eszköz a sírban, a soproniban is a világító tűz jelképe volt. Csak igen kevés kutató alkalmazta Meringer tűzikutya-elméletét olyan kizárólagos érvénnyel, mint Gallus. Legtöbben inkább már a kultikus rendeltetés hipotézisének általánosítása felé hajlottak. így Nischer-Falkenhof a kalenderbergi kultúra emlékeinek elterjedési területén előkerült, egyik lelőhelyükről oberleisi típusúnak nevezett, szerinte a kalenderbergi holdidolokkal azonos korú ,agyagpadokat' sem tartotta csekély méretük miatt tűzhelyi használatra alkalmasnak (NISCHER-FALKENHOF, 1936, 295-310.). Ezeket a velük együtt előkerült kis agyagkerekek alapján, mint Schmid, a napkultusszal hozta kapcsolatba, míg a kalenderbergi típusú, állatfeje,s holdidolokat Kyrle után az állatkultusszáL Aikalenderbergi holdidolok lábainak kerékreliefjeiből és a közelükben párosan is előforduló agyag- meg bronzkerekekből ő is arra következtetett, hogy mintáikat, Kyrle nagyméretű törzsi bálványait, alkalmilag, akár csak a kultikus kocsikat, kerekeken mozgathatták. Falkenhof az azonos területen előkerült és általa egyidejűnek vélt, de egymástól lényegesen elütő formájú oberleisi és kalenderbergi típusban megnyilatkozó kétféle kultuszt, két népességi réteg, az előillír és az illír együttélésével magyarázta. Barb, Falkenhoffal, de általában a kultuszelméletek minden képviselőjével szemben ismét azt igyekezett bizonyítani, hogy az eddig kultikusnak vélt rúdkocsikkal együtt az őskori agyag tűzikutyák kivétel nélkül mind házi eszközök voltak, ugyanolyan rendeltetéssel, mint a mai vas tűzikutyák (BARB, 1947, 148-150.). Szarvaik is csupán arra valók voltak, hogy a rájuk tett fahasábok, vagy nyársak lecsúszását megakadályozzák. Két párhuzamosan elhelyezett tűzikutyának olyan funciója is lehetett, mint a vasrostélynak. Barb még a sírokba helyezett tűzikutyákat is csak annyiban ismerte el kultikusnak, amennyiben a sírba tett fegyverek, ékszerek és a mindennapi élethez tartozó eszközök a halottkultuszt szolgálták. Járulékos elemeik, díszítményeik szerinte nem alkalmasak kultikus rendeltetésük bizonyítására. Ironikusan jegyezte meg „több, mint valószínűtlen, hogy az európai háziasszonyok, akik mintegy négy évezreden át használták tűzhelyeiken a tuzbakot, tudták volna, hogy azok a nap-, a hold-, a bika-, a madár-, a kos-, a vadkan-, a kutya-, vagy a szarvaskultuszt szolgálták." Drost jénai etnográfus, a közép-európai fém tűzikutyák eredetét kutatva, Barb véleményével szemben az őskori agyag tűzikutyákat egyáltalában nem tartotta alkalmas eszközöknek (DROST, 1954, 239-142.). Ha ezek lettek volna, a használatai fém tűzikutyák három elengedhetetlen kellékével kellene rendelkezniük: minimálisan 20 cm hosszúsággal, masszív, tartóképes építménnyel, vagyis egyenes, legfeljebb kissé befelé hajló testtel, karcsú, törékeny részek nélkül, mivel ezek használat közben könnyen letörhetnek, és végül olyan állapotban levőnek, hogy testükön a tartós tűzhatás megállapítható legyen. Ha ezeknek a feltételeknek a szempontjából vesszük szemügyre az őskori agyag tűzikutyákat, úgy azoknak a daraboknak a száma, amelyek mindezzel rendelkeznek, szerinte kis, töredék mennyiségre csökken. A legtöbb vagy nagyon kicsi, vagy törékeny. Azoknak a rúd formájú tűzikutyáknak, amelyek praktikus használatára még gondolhatnánk, viszont igen gyönge az égetésük, vagy legalábbis nem haladja túl a normális keramikai égetést. E legrégibb tűzikutyákat sem használhatták tehát tűzhelyen, ezek is csak kultikus célokra lehettek alkalmasak. Drostnak az volt a véleménye, hogy e kultusz nem kellett, hogy minden időben és minden kultúrában azonos legyen, különböző feltételek között meg is változhatott. Legvalószínűbbnek, mint Schmid, azt tartotta, hogy a tűzhellyel lehetett kapcsolatban, amelyen a legkülönbözőbb vallási szálak futnak össze. A holdidol megjelölést és az ezzel összefüggő lunáris értelmezéseket ő sem tartotta megalapozottaknak. A svájci „extrém" holdsarló alakú formákban a rúdformákkal kezdődő tipológiai fejlődés utolsó fázisát látta. Plasztikus állatfejeik kultikus jelentésének a kérdését nyitva hagyta, csupán arra utalt, hogy a tűzikutyák legtöbb nevének ma is animalizáló karaktere van. A tűzikutyák és holdidolok állatfejeinek problematikájával a francia Deonna foglalkozott részletesen (DEONNA, 1959, 81-93, 177-190). Olyan magyarázatukat kereste, amely formai, földrajzi és kronológiai különbségeiktől független, mindig, mindenütt és mindenféle alkalmazásban egyformán megnyilatkozó vallási eszme. Mivel a tűzikutyát ő is a tűzhely-oltárhoz tartozónak tekintette, állatfejeik kultikus értelmét elsősorban a házi tűzhelyhez kapcsolódó hagyományok jelképrendszerében vélte felfedezni. Szerinte a tűzikutyák leggyakoribb négy állatprotomja: a bikáé, a kosé, a lóé és a kutyáé, hasonló fogalmat fejezett ki, hasonló volt kultikus szerepük is. Előidézték a házi tűzhely számára az égi, isteni tüzet, szolgálták azokat a szertartásokat, amelyeket a családot oltalmazó istenek és a halottak tiszteletére az oltár-tűzhelyen végeztek, sírokba téve védelmezték és a túlvilágba vezették az elhunytat. Emellett jelképei és előmozdítói voltak a sexuális erőnek. A csillagok, a hold és a nap szimbólumaiként biztosították a föld termékenységét is, akárcsak a rajtuk és a tűzikutyák testén alkalmazott kozmikus jelek, keresztek, rozetták, spirálisok és nem egy példányuk felületén az égi tűz ragyogó fényét idéző arany bevonataik és tündöklő világospiros színük. Maringer a svájci típusú holdképek kérdéseivel foglalkozva több olyan megfigyelést tett, amely azok kultikus rendeltetését tanúsítja (MARINGER, 1961, 17-26.) Ha ugyanis tűzhelyi eszközök lettek volna, nem szarvrészeik maradnak fenn tömegesen, hanem az állandó hevítéstől megerősödött középsők. Szerinte a rajtuk észlelhető tűznyomok csupán a tűz „alkalmi érintésére" vezethetők vissza, meg a svájci cölöpépítményeket elpusztító tűzvészekre. Csak közelről szemlélhető díszítményeik is arra mutatnak, hogy a kunyhó belsejében lehettek felállítva. Díszítményeik közül a zsinórgirland, a felfüggesztett koszorú, főként pedig az egész testet bepólyáló fonadékdísz sokban hasonlít a kalenderbergi típusú holdidolok ornamentikájához. Mint Kyrle és Falkenhof, a jellegzetes díszítő elemekből arra következtetett, hogy a svájci holdképeknek szintén lehettek romlandó anyagból készített, fonadékos külsejű, nagyméretű mintái. Ezeket azonban nem kerekeken, ilyenek a svájci holdképekkel együtt nem kerültek elő, hanem hordozható állványokon vihették alkalmilag a közösség valami kultikus ,körmenetében\ Maringer a holdkép, holdidol elnevezést és magát a holdkultusz értelmezést a svájci emlékekre vonatkoztatva egyáltalában nem tartotta helytelennek. Hiszen, mint írja, a történelem előtti emberek erősen jelképes és mitikus gondolkodása a bika, vagy a marha 64