A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 14. – Történelem (Veszprém, 1979)

Nagy László: A tűzikutya és a holdidol kérdése

és leló'körülményeinek fokozott figyelembevételét. A svájci régész Tschumi szerint csak az erősen kifejlett szarvú példányok lehettek általában kultikus tárgyak, és csupán a széles állófelületű, alig jelzett hegyűek, vagy hegynélküliek, tűzhelyi eszközök, az utóbbiak kis méretű, gyönge állófelületű változatai pedig votív tűzikutyák (TSCHUMI, 1912, 44-45.). A valódi és votív tűzikutyák formai és lelőkörülményeikkel kapcsolatos különbségeikre már Hoernes is felhívta a figyelmet (HOERNES, 1909, 568-569.). Szerinte a telepekről előkerült nagy és nehéz példányok a valódi tűzhelyi eszközök, míg a sírokból valók kicsinyek, könnyűek és néha sablonosak is votív tűzikutyák. Hoernes megállapításait a votív tűzikutyákról igazolni látszottak azok a sziléziai sírokban feltárt apró és valóban sablonos példányok, amelyek agyagkorongra voltak erősítve. Ezeket a korongokat Seger „áldozati tányéroknak" értelmezte és a rájuk erősített tűzikutyáknak ő is olyasféle szakrális szerepet tulajdonított, mint Paribeni a kréta-mykénei kultúra többnyire oltárokra helyezett „szent szarvainak". Ugyanígy értelmezte a tálba helyezett soproni idolokat is (Seger, 1913,218-222.). Kyrle, aki először foglalkozott behatóan a kalenderbergi holdidolokkal (KYRLE, 1912, 229-248.), a tűzbakok és holdidolok három típuscsoportját különböztette meg. Értelmezéseit ezekhez kapcsolta. Az első csoportba tartoznak szerinte a lábnélküli, kis hegyű, vagy állatfejes ,agyagpadok\ Közülük az alacsonyak és díszítetlenek voltak a használati tűzbakok, a magasak és többnyire díszítettek a szakrálisok, a második csoportba a csupán gyöngén jelzett szarvakkal, lapos állófelülettel, vagy erősen ívelt szarvakkal és lábhoz hasonló állófelülettel rendelkező .holdképek'. Ezekből a gyöngén jelzett szarvú, lapos állófelületű, nagyobb példányok szolgáltak praktikus, a kisebbek votív célt. A harmadik csoportba sorolta a kalenderbergi típusú hallstattkori ,holdidolokat'. Ezek mind kultusztárgyak lehettek. Kultikus szerepüket azonban nem a holddal, hanem szarvaik alapján olyan háziállat-kultusszal hozta kapcsolatba, amelyhez több példány lábformájából következtetve antropomorf elképzelések is járultak. A kalenderbergi holdidolokat, mint Hoernes, Kyrle is más anyagból készült nagy törzsi bálványok másolatainak tartotta, sőt a hoernesi fétis-elméletet a csupán díszítmény jellegű támasztóléceken kívül, egész sor más bizonyítékkal ki is egészítette. Ilyen bizonyítékok szerinte a kerékdíszek és az önálló kerékleletek, amikből a törzsi bálványok kerekeken való mozgatására, a koncentrikus kördíszek, amelyekből bronzbütykeikre és a barázdált, főként csavart vonaldíszek, amiből mintáik fonadékos külsejére következtetett. Az állatfejekből és a felsorolt díszítő elemekből a bálványmintáknak is két fejlődési fokát tételezte fel, egy kezdetit, csupán kétszarvú fadarabot, amelyekre az áldozati állatok fejeit rátűzték, és az ezt követőt, amelynek szarwégein az állatfejeket már kifaragták, emellett fémbütykökkel és más egyéb, nyilván fonadékos díszítményekkel látták el. Szerinte ez utóbbi, művészi kivitelű idolok lehettek anyagmásolataik mintái. Schmid, W. a postelai erődített telep anyagát ismertető tanulmányában (SCHMID, W. 1915, 285-305.) nemcsak a holdkultusz-elméletet vetette el, hanem a holdidol megjelölést is. Mind a valódi, mind a szakrális rendeltetésű példányokat következetesen tűzbaknak nevezte és két típuscsoportba osztotta, rúdformájú (barrenförmig) és padformájú (bankförmig) tűzbakokra. Szerinte a padformájúak arúdformájúakból fejlődtek ki oly módon, hogy lábakat kaptak, végeiken felnyúló szarvakat és ezeken állatfejeket. Schmid azt állította, hogy mindkét típusból a masszív és díszítetlen példányok kizárólag praktikus célt szolgáltak, míg a gyöngék és díszítettek, amelyeken többnyire tűzhatásnak sincs nyoma, vallásos célt. De nem valamiféle állatkultuszt. Mint legfontosabb tűzhelyi eszközök, a tűzhely-kultusz szimbólumaivá váltak, a tűzhelyen tartózkodó istenség megtestesítőivé, azé az istené, aki úgy árasztja a tűzhelyről a meleget, mint ősforrása, a nap. Ezért kerültek a nap jelképei is a tűzbakra. Szarvformájú végeiknek és a rajtuk levő szarvakat viselő állatfejeknek emellett bajelhárító szerepük is lehetett. A szarvak, mint az emberfeletti erő szimbólumai, védelmet nyújtottak a démoni hatalmak ellen. Különösen a szarvnyúlványok végein ábrázolt kosnak, bikának és szarvasnak tulajdonítottak apotropéikus erőt. A tűzbak, mint meleget adó és a családot védelmező istenség jelképe először csak a kunyhó tűzhelyén kapott helyet, majd a család és a közösség külön szentélyében. Schmid volt az első, aki a tűzhelyről, mint oltár jellegű házi szentélyről alkotott felfogása alapján a tűzbakoknak oltárszerepet is tulajdonított. BellaMüller által még 1891-ben közölt soproni urna áldozati jelenetének oltárában (BELLA-MULLER, 1891, 188, VIII. t. 2. ábra) egy rúd formájú tűzikutyát vélt felismerni (SCHMID, 1915, 296.). Schmid után nemcsak a holdkultusz-elmélet látszott véglegesen megdőltnek, kezdte hitelét veszteni Paribeninek és Déchelettenek a krétai „horns of consecration"-ekre épített bikaszarv hipotézise is. A kőnigsbergi vallástörténész Gaerte széles körű bizonyító anyaggal kétségbe vonta magát, az Evans-i értelmezést (EVANS, 1901, 135-138.). Szerinte a „horns of consecration"-ek nem lehettek az áldozati bika szarvainak utánzatai (GAERTE, 1922, 72-98.). Ellentmondanak ennek a valódi bikaszarv és a kréta-mykénei emlékek formai eltérései. A valódi bikaszarvak hajlottak, a ,szent szarvak' viszont derékszögben kapcsolódnak az alaphoz. Emellett előfordulnak háromszarvú, középen is kiemelkedő csúcsú példányok. Gaerte a hegyet, tágabb értelemben az országot, földet jelentő, két és három csúcsú egyiptomi hieroglif jeleknek a ,szent szarvakkal' való egybevetéséből arra következtetett, hogy a ,szent szarvak' is a hegy, ország, föld fogalmat testesíti meg, és a krétai vallás nagy földistennőjének szimbólumai. Azé a földistennőé, akinek a természet növekedéséről való gondoskodás a feladata. Ezért szerepelnek rajta és vele együtt az istennő oltárain olyan termékenységi jelképek, mint pl. a fa, vagy a galamb. Számos változatának bemutatásával és elemzésével bizonyította e termékenységi földjelképek elterjedését az égéi kultúrkörben, továbbélését a Földközi-tenger vidékének országaiban, ahol többnyire szintén termékenységi, növényi, állati és asztrális szimbólumokkal együtt jelentkeznek. Gaerte még nem használta fel elméletét az eddigi tűzikutya-elméletek átértékelésére, de elméletének bírálata jó alkalmat adott a svéd Sjöwalínak a kérdés újabb felvetésére (SJÖWALL, 1925, 185-192.). Sjöwall egyetértett Gaerte-vei abban, hogy a ,szent szarvakat' formai eltéréseik miatt nem lehet kapcsolatba hozni a valódi bikaszarvakkal, de az egyiptomi hieroglif jeleket sem tartotta megfelelő analógiáknak magyarázatukhoz. Szerinte a „horns of consecration"-ek alkalmazásának egybevetése a szakrális tűzbakok tűzhelyi funkciójával, ahogyan azt Schmid tette, elfogadhatóbb eredményhez vezethet. Hiszen a krétai oltárok, amelyeken a ,szent szarvak' szerepelnek, technikai szempontból szintén tűzhelynek foghatók fel. Róluk tehát ugyanúgy átmehet a szarvakra az oltár szentsége, mint a tűzhelyekről a tűzikutyákra, azok is, mint a tűzhelyeken a tűzikutyák az oltár-tűzhely „abbreviatúrái" lehettek. A tűzhely-oltárral hozta kapcsolatba Tschumi a sírmellékletként alkalmazott tűzikutyák funckióját is (TSCHUMI, 1930. 130-139.), Nemcsak az őskor, a későbbi történeti korszakok és a mai természeti népek sok szokása, éppen az élet döntő szakaszaiban, a tűzhely mellett játszódott le. Szerinte ez lehet a magyarázata a tűzikutyák őskori sírbahelyezésének. Azáltal, hogy melléje tették, maradhatott az eltemetett sírjában, a halott házában, továbbra is a tűzhely közelében. A soproni urna áldozati jelenetét, amelyen Schmid véleménye szerint oltárként tűzikutya szerepel, Bella-Müller magyarázatát helyesbítve Gallus S. írta le újra (GALLUS, 1934,15 XVI. t. 2. ábra). A jelenetben két áldozó alak valószínűleg kecskét tart az oltár fölött, miközben az egyik beleszúrja kését az állat torkába. Gallus azonban nem azonosította az oltárt a tűzikutyával. A leghatározottabban elutasította a tű63