A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 14. – Történelem (Veszprém, 1979)
Nagy László: A tűzikutya és a holdidol kérdése
tosan urnamezős korú В és С típusú tűzikutyák és holdidolok úgyszólván az egész Dunántúlon előfordulnak. Több változatuk együtt különösen azokon az urnamezős telepeken, ahol kiterjedtebb volt a kutatómunka, így főként Velemen, Sághegyen. Lengyelen, Bakonyszentkkirály-Zöröghegyen és Békásmegyeren. Hallstattkori idolokat keletalpi eredetüknek megfelelően a Dunántúl nyugati és déli területeiről ismerünk, mint Velemről, Zalaszentiván-Kisfaludi hegyről, Nagyberki-Szalacskár ól, Lengyelről. Legtöbb változatban és legnagyobb számban az évtizedek óta rendszeresen ásott és az eddigi eredmények szerint csak az urnamezos kor végén megszállt Sopron vidéki telepekről és a hozzájuk tartozó temetők halomsírjaiból. IV. Elméletek és viták a tűzikutyák és holdidolok rendeltetéséről Mielőtt megkísérelnék választ adni a legproblematikusabb kérdésre, mi lehetett a hazai tűzikutyák és holdidolok rendeltetése, hadd idézzem fel az ezzel kapcsolatos elméletek és viták egyetemes történetét. A magyar kutatók magyarázatai ugyanis csupán elenyésző kis részét képezik a külföldi régészek, etnográfusok és vallástörténészek erőfeszítéseinek. Izoláltan tárgyalva nem volnának sem érthetők, sem értékelhetők. Keller Ferdinand svájci régész foglalkozott először leletfajtáink egy sajátos svájci változata rendeltetésének kérdésével (KELLER, 1858, 47.). A zürichi kanton bronzkori cölöpépítményeiben az 1850-es évek elején előkerült holdsarló alakú kő- és agyagtárgyakat a gall érmek félhold ábrázolásai és Pliniusnak a druida újhold ünnepségekről szóló leírása alapján a holdkultusszal hozta kapcsolatba és holdképeknek nevezte. Hozzánk e jellegzetes svájci és dél-német típus (XVII, 1, 5.) nem jutott el, csupán hatása érvényesült a már ismertetett velemi leleten (XVII, 4.). Keller holdkultusz-elméletét a nyaktámasz-teória váltotta fel. Fő képviselője Desor E. szerint a svájci holdképek jelentős része praktikus célt szolgált (DESOR, 1874, 9.). Az ókori egyiptomi és a mai természeti népek szokásaira hivatkozott, akik hasonló formájú támasztékokat helyeztek nyakuk alá azért, hogy hajviseletük alvás közben össze ne kuszálódjék. Csupán az erre alkalmatlan, kis méretű, gyönge talpú példányokat ismerte el hodszimbólumoknak. Desorral és követőivel kezdődött el a hosszú és bonyolult vita a kultikus és praktikus értelmezés képviselői között. A nyaktámasz-elméletet 1883-ban Gross, V. (GROSS, 1883, 99.) és Bonstetten, G, (BONSTETTEN, 1883, 20.) vetette eL A szarv alakú és a lapos, csücskös végű holdképeket gyönge alapjuk, szűk és vékony, gyakran fogazott támasztófelületük miatt általában nem tartották alkalmas nyaktámasznak. Hiszen nyaktámaszként valóságos kínzóeszközök lettek volna. Mindketten a kultuszelmélethez tértek vissza. Gross szerint a holdképek mint házi talizmánok szembetűnő helyen lakóikat az ősidők óta tisztelt holdra, vagy szarvasmarhára emlékeztethették. Bonstetten kultikus értelmüket szarvformájuk miatt inkább olyan istenségek tiszteletében látta, amelyeknek a bika, tehén és kecskebak volt szent állatuk. Míg az eddigi magyarázatok főként a svájci holdképekre vonatkoztak, a következők már az időközben, különösen a bolognai meg estei lelőhelyekről, a mi rúdidomú, és állatfej végződésű típusaink megfelelőire, majd az első magyarországi leletekre. Prosdocimi A. az estei kunyhók tűzhelyein, vagy azok közelében találta meg jól égetett darabjaikat (PROSDOCIMI 1887, 167.). Lelőkörülményeik és a rajtuk észlelt tüzelésnyomok alapján tűzhelyi állványoknak vélte, de felfogását elméletté nem általánosította. Prosdocimivel azonos időben ásta ki Lengyelen Wosinsky szintén lakógödrökből az első hazai túzikutyákat, és a svájci holdképekre emlékeztető kalenderbergi stílusú idolokat. Ezekre hol a holdkép, hol pedig a fej-, vagy nyakpárna megjelölést használta, bár sem a holdkultusz, sem a nyaktámaszteóriával nem értett egyet (WOSINSKY, 1890, 29-31.). A kultuszelméletekkel azért nem, mert úgy vélte, hogy az őskor „primitív" népe csak praktikus tárgyat készített. A nyaktámasszal kapcsolatos kételyei nagyjából azonosak voltak Bonstetten ellenvetéseivel. A legmegfelelőbbnek látszó praktikus magyarázatot, amelynek lényegére már Prosdocimi is utalt, az osztrák etnográfus Meringer fejtette ki (MERINGER R. 1891, 145.). Félreeső osztrák és magyar falvak szabad tűzhelyein a múlt század végén még sokfelé használt tűzparipák (Feuerrosse) meg tűzikutyák (Feuerhunde) és az őskori, különösen a lengyeli leletek formai elemeinek egybevetéséből arra az eredményre jutott, hogy a kérdéses prehisztorikus tárgyak a mai népi főzőeszközök, a vasból való fahasábtámasztékok elődei. Gyakorlati szempontból meg nem magyarázható részleteik, mint a különböző cakkok, lyukak, állatfej-derivatumok mind az őskori leletek sajátságaira vezethetők vissza. A prehisztorikus emlékek tűzikutyaszerepét, tűzhelyi előfordulásuk mellett a rajtuk észlelhető tüzelésnyomok is igazolják. Meringer szerint, ha nem is volt mindegyikük valódi főző-, vagy tüzelőeszköz, akkor is ezek utánzata kellett, hogy legyen. így a sepulchrális célt szolgáló sírmellékletek is. Meringer lett a tűzikutya-elmélet atyja. Utána terjedt el leletfajtáink megjelölésére nálunk a tűzikutya, német nyelvterületen a tűzbak (Feuerbock) elnevezés. Hazai régészeink közül Bella első soproni leleteit még holdszarv, illetőleg holdsarló alakú tárgyaknak nevezte, jóllehet a holdkultusz-magyarázatot nem fogadta el (BELLA, 1891, 58-61.). De a praktikus használatukra vonatkozó elméleteket sem. Egy állattartó őskori nép szobrászkodó hajlamainak a megnyilatkozását látta bennük, valami hasonlót a mai pásztorfaragásokhoz. Szerző és ásató munkatársa Müller Ottó a soproni leletek holdszarv alakja és a szarvak állatfejvégződései miatt a holdes az állatkultusz-elmélet elfogadása között ingadozott (BELLA-MÜLLER 1891, 182-183.). Az állatfej-végződésekre való tekintettel mindenesetre javasolta a holdkép helyett a megfelelőbbnek látszó holdidol, holdbálvány elnevezést. A tűzikutya mellett azóta is ez van elterjedve. Valószínűleg Müller hatására változtatta meg Bella korábbi felfogását és egy Sopronvárhelyi sírtálba helyezett holdkép töredékeit már „házi bálványnak" nevezte (BELLA, 1893, 27.). Wosinsky Meringer tűzikutya-elméletéhez csatlakozott. Lengyeli leleteinek tűzhelyi előfordulásai ennek a magyarázatnak a helyességéről győzték meg (WOSINSKY, 1896, 340-342.). Hoernes nagy őstörténeti művében a bálványemléletet tette magáévá és fejlesztette tovább (HOERNES, 1892, 279-280.). A kalenderbergi stílusú állatfejes idolokat támasztóléceikből következtetve nagy méretű fétisek utánzatainak tartotta. Véleménye szerint csak így érthető a viszonylag kis agyagidolok statikailag fölösleges támasztóléceinek alkalmazása. Ezeket azokról a fából faragott fétisekről vehette át, amelyeken ilyen támasztékokra azért volt szükség, hogy a súlyos állatfejekkel, vagy díszekkel megterhelt hajlított szarvakat a félhold alakú bálványok megtartsák. Újabb kultuszelmélet Paribeni nevéhez fűződik (PARIBENI, 1904, 309.). A svájci holdképeket egybevetve s krétai „szent szarvakkal" formai hasonlóságuk, megegyező anyaguk (kő, agyag) alapján arra az eredményre jutott, hogy a svájci holdképek nem a holdszarv, hanem mint az Evans-i „horns of consecration"-ek, valódi bikaszarvak ábrázolásai, kultusztárgyakként a bikaszarvban rejlő isteni erő kifejezői. Déchelette Paribeni elméletét fogadta el, és további bizonyítékául igyekezett megkeresni a térben és időben eléggé távol eső krétamykénei emlékek Svájc felé vezető útját. Ezt néhány spanyolországi és szicíliai leletben vélte megtalálni. (DÉCHELETTE, 1910.474-476.) A mind nagyobb területre kiterjedő kutatás és ezáltal mind több típus megismerése szükségessé tette rendeltetésük magyarázatához az egyes típuscsoportok eltérő sajátságainak 62