Tóth Sándor szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 14. – Természettudomány (Veszprém, 1979)

RÁCZ ISTVÁN: A Bakony hegység egyenesszárnyú (Orthoptera) faunájának alapvetése

A Bakony hegység földrajzi helyzete és éghajlata A hegység földrajzi és éghajlati viszonyaival nem kívánok külön foglalkozni, hiszen ezekről a különböző szakirodalmakban, illetve Papp J. (1968) összefoglaló munkájában részletesen olvashatunk. A Bakony hegység növényföldrajzi képe Mint ismeretes, egy terület állatföldrajzi vizsgálata a növénytakaró ismerete nélkül szinte lehetetlen, hiszen valamennyi tényező közül az állatok a növényzettel vannak leginkább kapcsolatban, legyen e kapcsolat akár közvetett, akár közvetlen. A Bakony klimaxvegetációja — mint a közép-európai középhegységeké általában —, a különböző tölgyesek és bükkerdők. A tölgyesek átlagosan 300—350 m-ig hatolnak fel, a déli lejtőkön 500—550 m-ig is, a bükkösök pedig 300—700 m között foglalnak helyet, de csak 550—600 m-től zonálisak. A sekély talajrétegű déli—délkeleti—délnyugati lejtőkön a mészkedvelő kerszttölgyesek (Orno-Quercetum) és cserszömörcés bokorerdők (Cotino-Quercetum) a legelterjedtebbek, nagyon változatos cserje- és gyepszinttel. Ez az Orthopíera-fauna szempontjából is igen jelentős. A más karsztos tájakon élő bokorerdők általában fajszegényebbek, mint a fent említettek. Ez azonban csak a Bakony területére érvényes (a Mecsekére pl. nem). Sok ragadozó szöcske él itt, mint pl. a Saga pedo Pall., a négy Pholidoptera-íz], a Platycleis grisea Fabr., a Rhacocleis germanica H. S., a Pachytrachis gracillis Br. v. W., stb. Faunisztikai tekintetben valamennyi karsztbokorerdőnek nagy jelentősége van, mivel sok mediterrán, pontomediterrán elterjedésű állatfaj él itt. A mélyebb erdei talajokon, a ph-nak megfelelően különböző tölgyesek alakulnak ki. Mélyebb talajrétegű klimaxtársulásunk a Quercetum petreae-cerris és a Querco-Carpinetum, illetve az acidofil GenistoQuercetum és a Luzulo-Quercetum asszociációk. E társulások részben zonálisak, részben edafikusak (Luzulo-Quercetum). A klimatikus viszonyokkal magyarázható a Veszprém—Várpalotai-fennsíkra az Alföld felől benyomuló Aceri tatarico-Quercetum-XÁisulás, amely az Alföld löszterületeinek zonális asszociációja, főként a Középhegység peremén. A köves, sziklatörmelékes gerinceken, letöréseken a hárs-kőris törmelék lejtőerdők (Mercuriali -Tilietum) jelennek meg. Főként az Északi- és a Keleti-Bakonyban a viszonylag mély és szűk völgyekben a szurdokerdők fogj adnak helyet (Phyllitidi-Aceretum). A kifejezetten montán növények mellett - melyek gyakran reliktumjellegűek — néhány szubmontán állatfaj is otthonra talál itt A bakonyi bükkösök cönológiailag a szubmontán bükkösöknek (Melico-, ill. Melitti-Fagetum) sajátos kialakulási formái, néhány atlantomediterrán, illír, vagy közép-európai növény fő termőhelyei. Gyepszintjében gazdag a kora tavaszi aszpektus. Egyaránt elterjedt az Asperula-, Oxalis acetosella-, Melica uniflora- és a Carex pilosa-típusú bükkös. 450—500 m felett a szubmontán fajok ugyan elmaradnak, mégsem alakul ki tipikus montán bükkös, holott erre lenne lehetőség (Fekete, 1964). Meg kell még említeni, hogy összefüggésben a klímaelemek horizontális gradációjával, a bükkös és a tölgyes zóna elkülönülése nem szembetűnő, ellentétes ökológiai igényű erdőtársulások kerülhetnek szomszédságba. Pl. a Déli-Bakonyban kimarad a bükkös és a melegkedvelő tölgyes közötti gyertyános — és csertölgyes zóna. A kevés, állandó vizű patak mentén helyenként szép égeresek alakultak ki (Aegopodio-Alnetum). Nevezetes az Északi-Bakonyban a homokra települt erdei fenyves (Festuco-Pinetum). Postglaciális (fenyő-nyírkori) reliktum, elsősorban mezoldimatikus és edafiks (savanyú homok) okokból maradt fenn. Az Orthoptera-izLuna szempontjából azonban a nyílt növénytársulások inkább jelentősek. Ezek jobbára a kiszélesedő völgyekben, lapályos részeken, hegyoldalakon, gerinceken találhatók. Sok helyen a helytelen erdőgazdálkodás miatt másodlagosan alakultak ki (pl. tarvágások helyén a SenecioniChamaenerieturri, Artropetum belladonnaé), ami kedvezőtlenül hat a faunára. A természetes vagy ahhoz közelálló szikla- és pusztafüves lejtősztyepprétek (Caricetum humilis, Diplachno-Festucetum sulcatae), a nyílt és zárt dolomit sziklagyepek (Festucetum pallentis és Festuco-Brometum), továbbá a kaszálórétek (Arrhenatheretum elatioris), a különböző mészkedvelő láprétek (Molinietumok) és a források-patakok öntésterületeit elborító sásos, szittyós és csátés láprétek (Caricetumok, Juncetumok és Schoenetumok) igen változatossá teszik a növénytakarót (Fekete, 1964). Általában tekintve a faunát, itt a táplálékspecialisták száma nagy, az Orthoptera-faunát tekintve pedig itt található meg a termo-, mező- és higrofíl fajok zöme. A természetes növénytakaró mellett a kultúrterületek is nagy jelentőségűek, mivel így számos állatfaj új élőhelyre találva elszaporodhatott, viszont ugyanakkor számos faj, háttérbe szorult, pl.: műtrágyázott kaszálókon az Orthoptera-fauna elszegényedik (Schiemenz, 1971). ÁUatföldrajzi-faunisztikai tekintetben ezek sem elhanyagolhatók, hiszen hiányuk, vagy természetes betelepedésük közvetve másodlagos, sőt mesterséges környezeti tényezők eredménye. A Bakony hegység állatföldrajzi helyzete A Bakony hegység állatföldrajzi viszonyainak bemutatására mindeddig legjobb felosztásnak látszik a Móczár—Dudich-féle (1939, 1954). Ennek alapján a Bakony a Magyar Középhegység vagy Ősmátra (Matricum) dunántúli részének nyugati felét alkotja. Tehát nem önálló állatföldrajzi táj, hanem a Visegrádi-, Pi96