Tóth Sándor szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 14. – Természettudomány (Veszprém, 1979)
AMBRUS BÉLA: A Bakony zoocecidiumai
gyűjtőjeként az alábbi kutatók szerepelnek, akiket a jelen összesítésben nevük rövidítésével jelölünk. Bálás (B), Borbás (Borb), Domokos (D), Erdős (E), Gammel (G), Janser (J), Jávorka (Jv), Joó (Jo), Károlyi (Ká), Kerényi (Ke), Kosztarab (Ktsz.), Kőfaragó (Kő), Lenkei (L), Márki (Má), Méhes (Mé), Moesz (M), Papp (PJ), Szépligeti (Sz), Tasnádv (T), Tetmajer (Tj), Vangel (V), Wagner (W), Zombori (Z). A szerző által gyűjtött fajoknál hiányzik a jelölés. Az 1963 előtti szórványos és rendszeres gyűjtésből származó gubacsanyag (Tihany, Zirc) az állattár gyűjteményébe került. „A Bakony természeti képe" program keretében végzett gyűjtés anyaga a zirci Bakonyi Természettudományi Múzeum anyagát gazdagítja. A duplum példányokból jutott az Állattár gyűjteményének is. A gubacsok ökológiája A növényeken keletkező' állati, vagy növényi eredetű duzzanat legtöbbször gubacsos képződmény. Az előbbi zoo-, az utóbbi fitocecidium. E dolgozat csak a gubacsképző rovarok lárvafejlődése során keletkezett növényi duzzanatokkal foglalkozik. A gubacs lényegileg a növény valamelyik szervének fejlődési, növekedései rendellenessége. A rovar tojásait a növényre, vagy növénybe helyezi. A kikelő lárva táplálkozásának hatására ma már ismert vegyi összetételű, de fajspecifikus hormont választ ki és juttat a növény szöveti állományába. A hormon a sejteket hypertóniás, a szöveteket hyperplázisos növekedésre kényszeríti. A növény meg nem támadott részei között gyorsabb növekedésre kényszerítve elváltozást, duzzanatot okoznak, miközben beborítják a lárvát. Amíg ez táplálkozik, a gubacs fejlődik, növekszik és a gubacsokozó rovarfajra jellemző alakot vesz fel. A lárva kifejlődve a gubacsban, vagy onnan a kirágott nyíláson át a talajba jutva, rendszerint a következő év tavaszán, az időjárástól függően bábozódik, majd imágó alakjában kirepül. A gubacsokozó rovar imágója rendszerint azonos fajú gazdanövény fiatal, növekedő szervkezdeményére rakja tojásait, ahol a kibújó lárvák táplálkozásának hatására újra gubacs keletkezik. A cecidogén természetű rovarokat jellemzi e vázolt fejlődési forma, amelyet biotikus és abiotikus tényezők befolyásolhatnak. A gubacsokat okozhatja: Coleoptera, Hymenoptera, Diptera, Le pici opt era, Homoptera, A carina, Nematoda. A gubacsképzők kutatása kiterjedt a Bakony (1. ábra) eléggé körülhatárolt területére, amelynek felszíni és talajviszonyai meghatározzák a rajtuk kialakuló növénytakaró összetételét. A klimatikus viszonyok befolyásolják a növényés egyúttal a rajtuk megtelepedett állatfajok életmódját, elterjedési határait. A térképen jelzett Északi-Bakony (1) dolomit- és mészkő tönkjét itt-ott lösz takarja. A Bakony a XVIII. században még 1580 km 2, ma kb. 930 km 2 erdősegeinek egyharmada esik erre a területre (Wallner 1942). Az erdőket művelt területek sávjai választják el egymástól. Ezzel együtt felszabdalódott az ősi aljnövényzet szőnyege is. Az északi lejtők hűvösebb klímájú, csapadékban gazdagabb oldalain és délkeleti szárazabb lejtőin más-más növénytársulás alakult. A Bakony hegység három nagyobb zárt erdősége közül kettő az Északi-Bakony területén fekszik. Az egyik a Séd törésvonala mentén a Papod-tetőtől a Tési-fennsíkig, a másik a Kőris-hegy és Pápavár közti területre korlátozódik. A harmadik a Balaton-felvidék felé húzódó Déli-Bakony erdeinek meglehetősen összefüggő területe, amely a Kab-hegyet is borítja. (2) E három erdőfolt kultúrhatásoktól mentesebb, néhány, faunánkra és tudományra új gubacsokozó faj lelőhelye lett. 2. ábra: A Tihanyi-félsziget gyűjtőterületei Abb. 2: Die Sammelgebiete der Tíhanyer Halbinsel A topográfiai viszonyoktól függő növénytársulások, a kultúrterületektől hozzáférhetetlen szurdokokban jellemző a gubacsfajok előfordulása (pl. Bakonynána: Római-fürdő, Bakonyoszlop: Ördög-árok). Fenyveseknek, bükkösöknek, tölgyeseknek, gyertyánosoknak, égeres-szilfa cserjéseknek, láp-fűzes növényzetű foltoknak gubacsokozó fajállománya eltér az erdőszegély, szárazabb mesgyék, legelők, rétek, megművelt területek gyomnövényein települtektől. E középhegységi biotopcsoportok erősen eltérnek a síksági, nyílt dombhajlatok, gyakran száraz területeken termesztett kultúrnövényeken települtektől. Az itt vadon termő növényekből gazdanövényként csak a gyomnövények jöhetnek számításba. Eme területen valamivel több gyűjteni valót csak az erdőszélek, vízparti szegélyek nyújtanak. A Balatontól északra húzódó 200-500 méter szintmagasság között változó terület csak tágabb értelemben nevezhető Bakonynak. A tó északi partvidékén húzódó Keszthelyi-hegység (5), amelynek jellemzője a balatonicumi flórajárás, a Tapolcai-medence a bazalttakaróval (4) s végül a Balaton-felvidék (3), ahol a növényföldraizi jellegében erőteljesen érvényesül a szubmediterrán vonás — mind megannyi jó gyűjtőterületi egység. Az eredeti növénytakarójától megfosztott Balaton-part természetszerűleg alig nyújt gubacsokozót. A vele határos Balaton-felvidék eredményesebb gyűjtést tesz lehetővé. Főként a szárazságtűrő fajokban gazdagabb. Az északi part sivárságát hirtelen megtöri a Tihanyi-félsziget. Gubacsokozókban bővebb a nagyobbrészt ma már másodlagosan kialakult növénytakaróval borított rezervátum. Hat egymástól eltérő mikroklímás gyűjtőterületen (2. ábra) növényegyüttesfoltok határozzák meg az egyes gubacsfajok elterjedését. Sajátságosan megismétlődnek az egész Bakony területén tapasztalt állatföldrajzi jelenségek. A ritka erdővel borított, kopár, letarolt hegyoldalak, nedves, füves alacsony területek, a náddal borított gátoldalak, a lapos vízpart s végül a kultúrterületek, utak, szérűskertek mindmind tartogatnak néhány gubacsot. Az 5-10 fajt nyújtó egyhangú Balaton-partszakasz faunája egyszerre 195-re emelkedik e területen. A természetes növénytakaró maradványán megtelepedett fajokat gazdagítják a telepített kertkultúrát nyújtó növényeken előforduló fajok. Mindezt gyarapítják a kultúrnövények gubacsai. A Kisalföldtől, de ugyanakkor a Bakony növényzetétől Ili ritka erdó Hűli súrü erdő E •«pár n*dves csatorna 57
