Kralovánszky Alán – Palágyi Sylvia szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 13. – Történelem (Veszprém, 1978)

BÉKEFI ANTAL: A bakonyi pásztorok zenei élete II. Népi hangszerek, hangszeres zene

Megtoldása bádoggal, rézlemezzel A bakonyi pásztorok is szívesen toldották meg kürtjük kiszélesedő tölcsérét két arasznyi bádoglemezzel. Nem is hinné az ember, hogy kürtjének hangszíne érdekében ennél a munkafolyamatnál is mennyire vigyáz a szentgáli T. Molnár István az íratlan regulák megtartására: „Legjobb rá rozsdamentes, sima bádog, de hát. . . ném ám alumínium, mer az süket!" „Az ember mégmagyarázza égy ullyan bádogosnak, hogy: Itt elő [a bádogtoldású kürt tölcsére] má legalább égy centivé vagy másféllé szűkebb légyén! Nem, ha tácsértos, hanem inkább szűkebb! Ennek ez a nótája!" T. Molnár, úgy látszik, következetesen alkalmazza a hangszerkészítésre vonatkozó, őseitől örökölt alapelveit. Mikor furulyát készít, ott is mindig nagyon vigyáz arra, hogy a furulya belső keresztmetszete a hangszer vége felé állandóan szűküljön. Itt is ez az elve érvényesül. Az ökörszarvkürtök megtoldásáról a többi pásztorok a következőket jegyezték meg: „Szilaj szarvábú vót, és bádog vót a végin. Körűbellű két araszt" (Nagyvázsony, Treuer). „A végire még bágyogot tettünk, aztán akkó má lehetett hasznáni. Ollyan 40-50 centit szoktak rátennyi. Mentű jobban etalálja az ember, anná jobb hangja van nekijje" (Hegyesd, Sirnon). A 77 éves tótvázsonyi kanász, Szabó Géza kürtjének végére a tapolcai fésűs rézlemez-hosszabbítást rakott. Szépen ragyoghatott a korai napfényben, mikor a szájához emelte. „Tiszta rézplé vót" — a diszeli pásztor kürtjén is. Fúvóka, csap és annak berögzítése A fúvókát csapnak, vagy a német Mundstück után „mundstiklinek", „munstéklinek" nevezték. Ez készülhetett a szarv levágott hegyéből vagy bodzafából. „Annak van égy csapja, mind a századkürtnek, a katonai századkürtnek. Ha csontbú vagy bodzábú vót, ha jól etalátam, akkor jól szót! Még, ha jól fújták!" (Zirc, Lénárt) Gondot okozott a csapnak a kürtbe légmentesen való beleillesztése. Erre is több megoldást találtak. „A munsteTdire é'gy kis gyékényt vagy égy kis kukoricafosztást rátekert az ember, beleszorútt, ném gyütt ott ki levegő! Vagy égy kis rongyot [tekert ráj". (Vigántpetend, Tóth) A többi pásztor is hangsúlyozta, hogy nagyon „össze kő passzittani a csapot a kürtté". „Tekertem rá valamit, hogy a levegő ne gyüjjön vissza, és akkor belemént a főtestibe és akkor aztán a fújás könnyebb vót. De ha itt szenyét, szél fujt benn, kiengedte a levegőt, akkor nehéz vót fujnyi" (Zirc, Lénárt). A legbiztosabb megoldás a diszeli Kiss Istváné volt: „A munstiklit azt is csontbul, tehénszarvbul faragtuk. Vagy a szilajszarv hegyit Tévágtuk, kifurtuk, azt hozzá köllött pontosan szabnyi. Beöntöttük ólommal. . . ónnyal." Díszítése Az így tökéletesen elkészített, csappal ellátott csontkürt már csak a díszítést várta. A megkérdezett pásztorok közül csak kettő beszélt arról, hogy kürtjét kidíszítette, a többségé dísztelen volt. Azon igyekeztek, hogy az anyag a maga formájával, természetes színeivel hasson. Tisztán tartották, ápolták hangszerüket, ezzel a legtöbben meg is elégedtek. „Bekentük faggyúvá, attú fénylett". (Díszei, Kiss) „Az embfe'r mégsikáta egy kicsit, a csontot mé'gvakargáta égy kicsit, hogy szé"bb lé'gyén, hogy n£ mutasson még régiebbet." (Zirc, Lénárt) A két díszített csontkürtről a következőket sikerült megtudnom. A vigántpetendi Tóth István kanász ezt mondja el kürtjéről: „Né'm régen vitték el Pestre a múziumba. Annyira tetszfe'tt, mer ez egy ősi hagyomány. Volt rajta égy szép kis virág is. Mondtam, hagyják itt, majd én csinálok.rá [még]. Karcolva volt, be volt kormozva, úgy hogy azt kisikálni nem lehetett. Mig ak kürt léssz, azt méglátja akárki. Égy kis rózsa vót rajta." Nagyon büszke volt egykori kanászkürtjére a diszeli Kiss István is: „Méteres hosszú csontkürt, aztá tiszta rézplé vót rajt. Égy csap vót beletéve ónnyal. Gyönyörű vót ám az! Aztán ki vót cifrázva a is. A munstfe'kli csontbú vót. Vót rajta szegfű, rózsa, tulipány, szépén kibabrikátuk, faragtuk kissé. Unalombú is. Akkó ráértünk kifaragni. Évitték üket a múzeumba. Éggyet két éve vittek el az Alföldre." Méretek (milliméterekben) Az így elkészített kürtök mérete általában a következőként alakult. Hosszúságuk 500-800 közt váltakozik, tölcsérük nyílása nem pontos kör, hanem kissé elliptikus szokott lenni. Ennek hosszabbik tengelye néha a 90-100-at is eléri, a rövidebb tengely 70-90 közt váltakozik. A Zirci Reguly Antal Tájmúzeumban őrzött csontkürt hossza 570, tölcsérének nagyobbik átmérője 83, a kisebbik 70. E csontkürtökre került tehát még rá a 400-500 mm hosszúságú bádog- vagy rézlemez-toldás. így a kürt teljes hosszúsága minden esetben meghaladta az 1 métert. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy míg 10-15 évvel ezelőtt láttunk még bádoglemezzel toldott csontkürtöt - ilyenen játszott akkor Zircen Ács Gergő is, meg a jásdi, szápori, lókúti kanászok - addig a mostani gyűjtőutunk során már csak bádogkürtön játszó kanászokkal találkoztunk. De ez volt még a jobbik eset, mert ennek felhangjai egyeznek a csontkürtéivel. De van, ahol úttörő vagy leventekürtöket recsegtetnek olyanok, akik kürtölni nem tudnak. Őrájuk aztán igazán rájuk illik a népi mondás: „nincs nekik sé áriájuk, se Máriájuk!" Nem is tősgyökeres pásztorok ők, hanem olyanok, akik most ismerkednek ezzel az ősi foglalkozással. Csontkürtcifrázó népművészek Külön kell szólnom egy faragó családról, amelynek tagjai már régóta foglalkoznak csontkürtök készítésével és díszítésével. Idősebb Nagy István 1897-ben született, és mindvégig a Bakonyban pásztorkodott. Vilma pusztán, Kolontáron, Tósokberénden őrzött többek közt. Volt kanász, juhász, legvégül pedig juhász számadó. Bármilyen állatokat is őrzött, faragóbicskájához sosem lett hűtlen. így érte a nagy kitüntetés, hogy 1957-ben elnyerte a Népművészet Mestere címet. Ekkor már Berhidán lakott, s itt is halt meg 1971 novemberében. Fia, az 1928-ban született ifj. Nagy István művészete nem marad el apjáé mögött. Akkor hagyta abba a pásztorkodást, amikor - még apja életében - ő is a Népművészet Mestere cím birtokosává vált 1969-ben. Azóta csak a faragásnak él: reggel öt órakor kezébe veszi faragókését, s délután 4 óráig dolgozik. Nem a keze, a szeme fárad bele az aprólékos munkába. 1958-ig ő is Berhidán dolgozott, azóta Balatonfőkajárra költöztek, ott faragja kürtjeit. Az általa készített csontkürtöknek nem is a hangja a fontos, amint munkáiból látom, hanem a mindent elborító, gazdagon burjánzó faragott díszítés. E kürtök már elvesztették eredeti funkciójukat, dísztárgyakká váltak. Díszítésük valóban mesteri, művészi kézre vall. A kemény csontot csak vasfűrészből kialakított faragókéssel tudja megmunkálni. Van azonban, amikor a kürtöt csak karcolással díszíti és királyvízzel színezi. Ez utóbbi technikát alkalmazza a lopótökök díszítésénél is. 382