Kralovánszky Alán – Palágyi Sylvia szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 13. – Történelem (Veszprém, 1978)
PETÁNOVICS KATALIN: Népi vadfogás emlékei Keszthely környékén
teiket „emberi mércével" mérik. Ismerik és szeretik a vadakat, kivéve a felnőtt rókát, a felnőtt vaddisznót. Természetesen ez a ,szeretet' korántsem akadályozza meg őket, hogy minden érzelmeskedés és lelkiismeretfurdalás nélkül megöljék, néha a leggaládabb módon. De csak a felnőtt vadat! A kicsinyeket - legyen az őz, kisróka vagy kis csíkos vadmalac - nem bántják. Csalánszedés, rőzsegyűjtés, gombászás alkalmával számtalan élményben van részük. Óvatosan a kis vad közelébe férkőznek, és elgyönyörködnek játékában. Sőt, néha fognak kisnyulat, mókust, vadmalacot, vagy hazahozzák a csapdájukban elpusztult anyja mellett álldogáló őzboijacskát, és neveigetik gyerekeik, a család és a szomszédság örömére. Sajnos, az ilyen kis rabok mindig rossz véget érnek a számukra idegen környezetben. Megölik a kutyák, vagy elpusztulnak, elsorvadnak. A puska Az igazi orvvadász az, aki puskával jár, bár általában ők is gyakorolják a vadfogás egyéb módjait is. Valójában a puskás vadászat kényelmesebb, gyorsabb és egyszerűbb, mint a hurokkal, veremmel való vadfogás. Bizonyára ez egyik oka annak, hogy a csapdás, vermes vadfogás jobban kiszorult a gyakorlatból, vagy a gyermekek vadfogási módjává vált. A régi vadászati szakírók a puskás vadászat kiegészítőjeként, legális gyakorlatként ismertetik a hálós, hurkos stb. vadfogási módokat. íme egy részlet: „Alkalmasint mivel régibb időben a ,jóllövés' mestersége még oly tökéletes mint a mostaniban nem volt, a' vadászok különféle hálókkal és hurkokkal fogdozták a nyulakat, most azonban, midőn nem csak a' jóllövés, hanem leginkább a' fegyverkészítés' módja ily nagy tökéletességbe jutott, ezen fogdozás lassankint szokásból kiavul". 4 4 Az erdőközeiben levő, vagy különösen az erdők közé ékelt falvakban csaknem mindenkinek volt puskája. Hozzásegítette őket az első és a második világháború, amelynek elszórt, hazamentett katonapuskái kitűnő alapanyagot szolgáltattak a vadászfegyver készítéshez. 1945 után még a gyerekek is puskát rejtegettek, nemcsak a felnőttek. Egyik adatközlő, aki 1945 után még gyerek volt, nagyon jól emlékezett az akkori állapotokra. „Akkor mindenki vadászott. Apám is. Csak úgy ropogott az erdő a lövésektől. Ki is pusztultak a vadak úgy, hogy évekig nem lehetett látni egyetlen szarvast vagy őzet, de mást sem. Ez így ment egy évig. Ez volt az aranyélet. Hanem egyszerCsak megjelentek a poricárok (rendőrök), összeszedték az embereket, elhajtották üket Kesztere. A szomszéd községbelieket is erre hajtották. Egy éjjel az áristomban voltak, a puskájukat elvették, kaptak egy-két pofont és hazajöhettek. De azér utána is maradt még elég puska a faluban." Érdekes, hogy a puskával vadászó rabsicokra kevésbé haragudtak a vadászok — s talán még az erdészek is — mint a hurkozókra, vermet ásókra. Az is előfordult, hogy a vadász „kisegítette" tölténnyel a becsületes, megszorult rabsicot. Hiszen gyerekkorában minden erdő mellett élő falusi ember rabsickodott. S bizony előfordult, hogy mesterségét éppen attól tanulta, aki az ő területén garázdálkodott most. Néhány vadért nem borítják föl a régi barátságot. Idős vadászokkal beszélgetve e témáról számtalanszor hallottam elismerő szavakat a jól-rosszul összeállított vadorzó puskákkal kitűnően lövő orwadászokról. Ők is vallják Pák Diénessel: „Puskát kilőni, éppen semmi: jó lőni tudni, mesterség". 4 5 A puskás orozok, jóllehet több vadat elpusztítottak, mint a hurkozók, és bizony sok vadat megsebesítettek vágott ólomgolyóikkal, — mégis emberségesebb kategóriába tartoztak, mint puska nélküli társaik. T. i. a vadat megölték, elvitték, nem gyötrődött sokszor napokig a veremben, és vemhes állatra ritkán lőttek, míg a hurok, verem megfogta a vemhest is. A hurok tulajdonosa aztán látván, hogy túl vemhes állatot fogott, és már megfulladt, otthagyta a rókák és egyéb erdei állatok martalékává, mert húsa használhatatlan. Emiatt a vandalizmus miatt üldözték jobban a hurkozókat. Az orvvadász kitűnően ismeri az erdőt, a vadak járásait. Fegyverét sem hozta haza, ha csak lehetett, hanem elrejtette szőlőhegyi pincéjében, vagy olajos rongyba csavarva egy-egy erdei fa odvába. 4 6 Ha mégis hazahozta, szétszedve a kabátja alá rejtette. A vadászok és orvvadászok nem egyszer találkoztak és felismerték egymást. De a vadász nem jelentette fel a fölismert vadorzót, mert nagyon jól tudta, hogy megbosszulják rajta. Néha együtt is éreztek velük. Bizonyítja ez a dal, amelyet Nován hallottam, és amelyet kárörvendően maguk az engedéllyel rendelkező vadászok is énekeltek: Ha kimegyek a novai erdőbe, Leülök én egy bús fenyő tövébe 47 Szól a puska és az őzbak elesik, Gróf Batthyányi ebből bizon nem eszik. Kárörvendően énekelték, hiszen az óriási kiterjedésű grófi erdőben nekik is tilos volt a vadászat. Nován hallottam az alább megtörtént esetet is, amelyet az erdőőr maga mondott el ismerőseinek. A század első felében, úgy a negyvenes évekig, a nagykiterjedésű grófi erdőkben egészen komoly „orvvadász társaságok" garázdálkodtak, akik időnként szabályos hajtóvadászatot rendeztek. Egyik ilyen hajtóvadászat alkalmával összetalálkoztak a gróf erdősével, akit kényszerítettek, hogy álljon be hajtani. Kénytelen volt szégyenszemre engedelmeskedni, míg alkalmas, bozótos helyre érve meglóghatott a kellemetlen helyzetből. Természetesen a hivatásos erdőőrök, erdészek, ha csak tehették, elcsípték a garázdálkodókat. De néha elnézték tetteiket, figyelmeztetve a rajtakapott „vadászt", hogy máskor ez ne forduljon elő, mert börtön lesz a vége. „Akkor megfogadták, persze, hogy meg! De azontúl is megtörtént, csak óvatosan, az erdész tudta nélkül. Mert ilyen helyen mindenki rabsic. 337