Kralovánszky Alán – Palágyi Sylvia szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 13. – Történelem (Veszprém, 1978)
PETÁNOVICS KATALIN: Népi vadfogás emlékei Keszthely környékén
Az általános felfogás szerint a fenti elnevezések az engedéllyel, vadászterülettel nem rendelkező egyéneket illetik. Pedig rabsic 7 vadorzó az az engedéllyel rendelkező vadász is, aki más vadásztársaság által bérelt területen vadászik, vagy tiltott időben teszi ugyanezt. Mert ez is gyakori eset. E kihágások ellen már az elmúlt századokban is erélyes intézkedésekkel, rendszabályokkal védekeztek. „. . . Magok hatáijokban idegen kopókat, agarakat nemcsak agyon lőhetik vagy lövettethetik,..." hanem még a vadászt is elfoghatják, büntethetik. 8 Mindezek ellenére a rabsic fogalom elsősorban a parasztságot, annak is szegényebb rétegét illette, hiszen ők semmiképpen nem juthattak törvényes útonmódon vadhúshoz. Jellemző, hogy Pák Diénes a vadász szavak között a következőképpen határozza meg a vadorzó fogalmat: „alattomos, oroz, or, tolvaj-puskás, ki tilos helyen vagy tilalom' ellenére, mint a' parasztok, vadász (Raubschüze, Wildschüze)." 9 Rabsicnak lenni nem is olyan egyszerű. Kell hozzá az ügyességen, terep-, és vadismereten kívül jó adag bátorság is. Először azért, mert tiltott dolgot művel, amiért büntetés jár, tehát állandóan a börtön lehetőségével játszik. Másodszor, nem megvetendő a még élő állattal való küzdelem sem, bizony van, aki megjáija: túl korán ugrik a verembe, az elszédült vad fölocsúdik és megtámadja, megsebesíti. Harmadsorban a legvadabb időben mászkál az erdő legeldugottabb részein, dacolva széllel, esővel, hóviharral. Maguk vallják: „legjobban akkor szoktunk mink zalámbóni, amikor borzasztó zimankós az idő, esik, fúj. Ilyenkor járjuk végig a csapdákat, vermeket, mert rajtunk kívül nem jár kint más". A rabsic mindig egyedül jár, és hallgat. Hallgat a háznépe is. Pedig egy-egy faluban mindenki tudja, kik a vadorzók, bárhogy hallgatnak is. A titkolózás mégis kötelező. Ha nincs közvetlen bizonyíték, nem ér semmit a följelentés, nem tehetnek semmit a hatóságok. Mégis előfordul, hogy bosszúból följelentik egymást. Ez azonban ritka, mert szinte mindenki hurkozott, ha pillanatnyilag nem is, de korábban. Azonkívül sok a bűnrészesség. Ha valaki nagyvadat ejt — abból részesül a rokonság, meg a szomszédság is általában, mert azok mindenképpen megtudják. Megtudják a kutyájuk ugatásából, a szomszéd istállójában éjjel égő lámpáról, az óvatos sürgés-forgásról, vagy ha nem erről, akkor a szomszédnál gyakori húsevésről. Húst kap az is, akivel véletlenül összeszaladnak, a szó szoros értelmében betömik a száját. A rabsic csak akkor kér segítséget egy másik „nagyon megbízható embertől", ha nagyvadat fog, és vagy nem bír megbirkózni vele, vagy nem tud elég gyorsan végezni a nyúzással, a trancsírozással. Természetesen a zsákmány ez esetben megoszlik. „A rabsicoknak nincsenek törvényeik — mondják — csak érdekeik. Mindig mennek, nem úgy, mint a rendes vadászok. Akkor is, ha tilos a vadászat. Mindent feldolgoznak, még a vemhes állatot is. Csak azt nem eszik meg, amelyik túl vemhes, és megfullad a hurokban, mielőtt odaérnek". A rabsic elveszi a másik csapdájából is a vadat. Ez természetes náluk. Aki kapja, maija! Itt nincs érzékenykedés, és nincs tulajdonjog. Kihágás mind a kettő tevékenysége. Ezért is rejtegették egymás elől többek között a csapdákat, hurkokat. Világosan megfogalmazták: „Vadásztunk egymás csapdájára is. Ezt szabad tenni, ezért nem szabad megsértődni. Még akkor sem, ha tudom, ki vitte el. Következőkben majd én viszem el az övét, gondolom magamban." 1 0 A csapdákat naponta ellenőrizték. Ha nem tették, előfordult, hogy az állat elpusztult, eldobhatták, s kárba ment a fáradságuk. 1 1 A rabsic nappal is dolgozik, leginkább erős munkát. Mert igaz ugyan, hogy az erdő szájában élő emberek szinte kivétel nélkül gyakorolták a vadhússzerzés tiltott módját, 1 2 ha máskor nem, hát fiatal korukban, hiszen egy kissé hozzátartozott a legényvirtushoz is, szép történeteket lehetett sejtetni, nagy vadfogásokat, esetleg a bátorságot fitogtatni egy-egy veszélyes kaland elbeszélésével, mégis, a vadfogás állandó gyakorlása a szegények mellékfoglalkozása volt. A jobbmódú ember - bár nem vetette meg a vadszerzés tiltott módját, különösen úgy disznóölések idején, amikor nem ártott a kolbásztölteléket megszaporítani egy kis őz vagy szarvashússal nem rabsickodott. 1 3 Nem volt rászorulva, elkényelmesedett, és nem érte meg, hogy kockáztassa szabadságát. Meg a közvélemény sem vette jónéven tőle, pontosan anyagi helyzete miatt. A szegényebbek napszámosok, pásztorok, kevésföldű, sokgyerekű emberek — az orwadászatot mondhatni foglalkozásszerűen űzték. Egy-egy nagyvad elejtése jó ideig megoldotta megélhetési gondjaikat. A kifejlett szarvasbika 2—2,5 q-t is nyom élősúlyban. Húsát lesütötték, felfüstölték, kolbászba töltve tartósították. A fölösleget pénzzé tették, mint ahogy eladták a nyúlbőröket, rókaprémet és a borz bőrét. Újabban a hullajtott agancsokat is összeszedik és eladják. 1 4 Előfordult, nem is egyszer, hogy elcsípte őket az erdész, leülték a kiszabott időt, legfeljebb megkérvényezték, hogy olyankor tölthessék ki, amikor már nincs munkaalkalmuk. „Mert ha most kell leülnünk, nem lesz, aki kenyeret keres a családnak". 1 5 Télen úgyis csak kenyeret pusztítanának otthon, munka híján, jobb ha az államét eszik. A hatóság sokszor beleegyezett a kérelembe. Kiszabadulva folytatták ott, ahol abbahagyták. „Mer ilyen helyen mindenki rabsic. Anélkül nem is lehet!" — közölték határozottan az igazságot. Orvvadásznak lenni, és ezért börtönbüntetést szenvedni nem jelent szégyent szemükben. Szerencse vagy szerencsétlenség kérdése csupán, és nem tudják, hogy ki mikor kerül hasonló helyzetbe. Vannak tilalmak, törvények, amelyek több évszázados múltúak, és amelyeket több évszázada megszegnek — ilyen a vadászat is többek között — ugyanolyan módszerekkel: csapdával, hurokkal, vermekkel, néha botokkal, vagy éppen puszta kézzel. 1 6 Amit a természet ad, az azé, aki 330
