Kralovánszky Alán – Palágyi Sylvia szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 13. – Történelem (Veszprém, 1978)
PETÁNOVICS KATALIN: Népi vadfogás emlékei Keszthely környékén
megszerzi, az állam nem számít konkrét tulajdonosnak, valakinek, akitől elveszem. Ezt máig nem veszi komolyan senki közülük. S a törvények — különösen a korábbi századokban - nem adtak módot a szegénység számára, hogy vadászhasson. Mert „a vadászat nálunk a kiváltságos rendek privilégiuma volt, a legrégibb vadászati törvénycikk, II. Ulászló király 1504. V. dekrétumának 18. cikkelye kimondja: „Minthogy a jobbágyok szőleik és földjeik művelését elhagyva csupán vadászat- és madarászaiból élnek, s még az istennek szentelt ünnepeken is azt űzik, s így a munkától elszokva vagy koldulásra, vagy tolvajlásra, rablásra adják magukat, ezért határozatba ment: 1. hogy ezentúl semmiféle jobbágy vagy paraszt szarvasokat, dámvadakat, nyulakat, vaddisznókat vadászni, fáczánokat, foglyokat és császármadarakat madarászni semmiféle módon és eszközzel ne merészeljen. 2. A kit pedig vadászaton vagy madarászaton kapnak, azon földesura, vagy az, kinek területén kapják, 3 forintnyi bírságot vehessen". Az 1729. évi magyar országgyűlés által hozott XXII. tc. pedig úgy rendelkezik, hogy vadászati joga van minden nemesnek és nemesi jogot élvezőnek, továbbá zászlóstól fölfelé a katonatiszteknek. Parasztok, jobbágyok csak a kártékony, ragadozó állatokra vadászhatnak. 1 7 Eötvös Károly írja: „Nem is király, aki háborút nem folytat. Nem is uraság, aki nem hatalmaskodhatik. Nem is nemes ember, aki nem vadász". 1 8 Pedig a törvény nemcsak a parasztok számára tiltja meg teljesen a vadászatot, hanem a nemeseket és katonatiszteket is korlátozza ,,a' közjó' kárával szinte törvényszegésig űzetett" vadászattól és madarászattói, 1 9 és kötelezi, hogy „nemesnek és akármely rendenlévőknek pedig egyedül magok határjába" lehet vadászni, mert „a földesurak. . . magok határjában idegen kopókat, agarakat nemcsak agyon lőhetik vagy lövettethetik, hanem még a vadászt is. . . bátor ha nemes légyen is, megkötöztethetik. . . a N. Vmegye törvényszékének ítélete alá küldettethetik" — s aki megfogja a vadászt 25, aki pedig föladja 12 forintot kap az illető Földesúrtól. 2 0 Büntetéssel sújtják azokat a nemeseket is, akik gyakrabban vadásznak, mint engedélyezve van. 2 1 És ez így megy évről évre, évszázadokon át mind a mai napig. „Parantsoltatik hogy senki más puskaport, tűzkövet árulni ne merészeilyen a boltosok közül, mint akinek arra a TN Vármegyétől engedélye vagyon . . . Nemes emberen kívül. . . puskaport adni ne merészeilyenek . . . jegyzőkönyvet vezessenek arrul, hogy kinek és mikor mennyi puskaport adnak. . . egyébként Páltza ütésekre büntettetnek. A fegyvereknek vásárokon szokott s eddig tapasztaltatott szabad árulása megtiltatik, azért a bírák kötelességéül adatik, hogy azok árulását meggátolni el ne mulasszák. Puskát a nemes embereken kívül senkinek tartani nem szabad, ha csak Szolga Bíró Űrtul engedelme nem lesz, és az olyan meg fog pötsétöltetni". 2 2 A szabadságharc idején a nemzetőrség tagjai puskát kaptak, és szabadon vadásztak. Az uradalom tiltakozott, de a volt jobbágyok mit sem törődtek ezzel. „A keszthelyi uradalmi tisztség azt jelentette, hogy a balatonedericsi, meszesgyöröki s más helységek paraszt lakosai a nemzeti őrsereg szabadalmainak ferde felfogásából" az uradalmi erdőben „seregestől és erőszakkal vadászni bátorkodtak". A meszesgyöröki nemzetőrök az urasági embereket máris agyonlövéssel fenyegették. Az erdei tisztség a meszesgyöröki bírót is vadászaton érte, de elvett puskáját visszaadta „az ingerültségnek lehetőképpeni kikerülése tekintetéből" — írja könyvében Szántó Imre. 2 3 A szabadságharc bukása után ismét elcsöndesedtek az erdők, s az emberek. Ma sem kap mindenki vadászati engedélyt, mert a vadászterületek és a vadak száma csak korlátozott számú vadásztársaságot bír el. Márpedig a vadászszenvedélyt, ha föllobban, bizony kielégítik ma is, bármi módon. E rövid rabsicjellemzés után vegyük sorra: mit is tud a vadorzó az állatokról, és hogyan használja fel a tudását a vadfogásban. A rabsic vadismerete Mindenféle vadfogási eljáráshoz két dolog elengedhetetlen : a kitűnő helyismeret (gondoljunk csak arra, hogy az erdő rejtett zugaiba csapdáznak, s mindig sötétben járnak, mégsem tévednek), és a vadak életének, szokásainak ismerete. Az erdő mellett élő ember számára az erdő és állatvilága természetes, mindennapos környezetet jelent. Apró gyermekkortól járja az erdőt, gyűjtöget, először a felnőttek társaságában, majd önállóan. Rengeteg, vadakkal kapcsolatos élménye adódik, amit megfigyel, elraktároz emlékezetében. A 8—10 éves gyerek kitűnően felismeri a vadcsapásokat, ügyesebbje a vadnyomokat is megkülönbözteti. Ismerik az ivóhelyeket, a „dagonyákat", a rókalyukakat, a madárfészkeket, odúkat. Felnőve aztán mindent tudnak az erdőről, ami számukra fontos. Azt is, hogy hogyan kell kijátszani a vadőröket. „A jószemű rabsic meglátja, hogy hol járnak az erdőben a vadak. Ott jobban feltúrják az avart, a tufát. Nyáron, ősszel az avar árulja el merre járnak, télen a hó, meg a sár. Meg lehet ismerni a különböző vadállatok nyomait". (1—3. ábra.) Cserszilvásy Ákos, vagyis a költő Vajda János elismerően mondja: „én pedig vadásztam egyszerű magyar erdőlakókkal, kik . . . oly híven eligazodtak egyetlen nyom után, hogy jobban sem kellett". 24 „A vaddisznó nyoma hasonló a szelíd disznóéhoz. Arról is felismerhető, hogy fűkörme belenyomódik a földbe, vagy hóba. A szarvasnak hosszúkás nagy talpnyoma van. Az őzé hasonló a szarvaséhoz, hosszúkás, de csak a köröm szegélye látszik, mert nem olyan telitalpas, mint a szarvas. A nyúl a hátulját úgy dobja előre, ezért a 2 331
