Kralovánszky Alán – Palágyi Sylvia szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 13. – Történelem (Veszprém, 1978)

VAJKAI AURÉL: Néprajzkutatás Veszprém megyében

nyi fafaragók élénk tevékenységéről értesítenek. Faragó központok alakulnak ki, mint például Bakonybélen. (VAJKAI 1959 a-b). Különösen jelentős az 1813. és az 1848. évi céhösszeírás, az 1832. évi malomösszeírás, mert ezekből néprajzilag hasznosítható anyagot használhatunk fel. Meg kell itt említeni a Bakonyi Múzeumnak országos viszonylatban is igen gazdag céhanyagát. Okleveles anyag értesít az egykori csutoramesterségről, hasonlóképpen a jelentős szerepet játszó tímárságról, tobakmesterségről, fazekasságról, csapó mesterségről, szűrszabóságról. Az ipartörténet feldolgozása terén jól hasznosíthatók WALLNER ERNŐnek a Bakonnyal foglalkozó művei. Üjabb néprajzi irodalmunk a csutoramesterséggel, a szőrtarisznya készítéssel, a lábbeli-, tímármesterséggel foglalkozott részletesebben. (ÉBNER-GÖNYEY 1932, NAGY 1940, 1971, VAJKAI 1961.) A Balaton melléki régi kisiparra vonatkozólag az okleveles anyagon kívül a múltból is vannak leírásaink. Az egykori fazekasságra BÉL MÁTYÁS, a Tudományos Gyűjtemény is felfigyelt, Keszthely, Tapolca, Sümeg, Veszprém nagy fazekasközpontok voltak, és e mesterségről leírást olvashatunk a Malonyay sorozatban SÁGI JÁNOS tói, s ugyancsak tőle a báránybőr házi kikészítéséről, tarisznyakészítésről. Híres volt a dunántúli kékfestés is. Stájerországból kocsiszám hozták az almát cserébe a kékfestő portékáért Keszthelyre (SÁGI JÁNOS). Már korábban jó leírást ad a híres sümegi kékfestőről EÖTVÖS KÁROLY (A balatoni utazás vége). Pápán még megvan az 1783-ban alapított Kluge kékfestő üzem, és kékfestő működött Veszprémben is. A Balaton mellékén országos viszonylatban is az elsők között állt Keszthely kézművesipara (PÉCZELY 1958). A kézművesipar jó technikájára utalnak az alig áttekinthető változatban jelentkező faragott széktámlák (VISKI 1925). A múltban a legtöbb faluban működött takácsmester, és ha alkalmas föld volt, fazekasmester. JANKÓ adatai szerint az 1850-es években még általános volt a kendertermesztés, de a nyersanyagot mindig takács dolgozta fel. Ha a Balaton melléke épp elég gazdag gyékényben, kákában, sásban, az ezzel való foglalkozás, a gyékény háziipara, nem alakul ki. A Balaton mellékén, a bor hazájában, jelentős kézművesiparnak számított a kádárság, szerszámkészletük pontos leírása azonban még feldolgozásra vár (VAJKAI 1964). Foglalkoznunk kellene a még álló vízimalmokkal, hisz ezekből igen sok működött az elmúlt századokban. KITAIBEL PÁL pontosan feljegyezte az útjába kerülő malmokat naplójában (pl. a Szentgyörgyhegynél két jól épített felülcsapós malom), de már BÉL MÁTYÁS is felfigyelt a malmokra (pl. leírása szerint a Hévízből kifolyó patak számos malmot hajt). A malmok szerszámanyagának, felmérésének összegyűjtésével keveset foglalkoztak eddig. Tiprómalom is működött. JANKÓ JÁNOS egyet látott Balatonfőkajáron, monográfiájában leírását is adja, sajnos minden ábra és kép nélkül. Különben a Bakonyban is volt ilyesfajta malom (Bakonypéterd VAJKAI 1964). JANKÓ JÁNOS a monoszlói szélmalomról értesít. Azóta csak a tési malmot ismerjük (FALLER 1936). Olajmalmok, olajütők is elterjedtek voltak. Megyénkben régi típusúakat az 1930-as években még találhattunk (VAJKAI 1942). Inkább kultúrtörténeti érdekesség, hogy régen a Balaton homokját gyűjtötték össze porzónak, vagyis az itatóspapír használata előtt a friss tintaírás beporzására. Erről már 1778-ból van adatunk. Néprajzi jelentősége annyiban volt, hogy a partmenti lakosság foglalkozott gyűjtésével. (Balatonfőkajáron 1803). A bakonyi vásárokról kereskedelemről Szentgál monográfiájában (VAJKAI 1959b) és a Bakony néprajzának leírásában olvashatunk (VAJKAI 1959a). Szólnunk kell mindenekelőtt a teherhordásról, így a nőknek a fején való teherhordásáról, ami nálunk csak a Dunántúlon szokásos, és feltehetőleg kapcsolatban áll a Földközi tenger vidékén elterjedt hasonló teherhordási móddal. A teher alá rongyból varrott, legtöbbször disznószőrrel, ritkábban ronggyal töltött, némiképp cifrázott tekercset raknak a fejükre. E tekercsről már EÖTVÖS KÁROLY írt egy szép novellát. (EÖTVÖS, A Remetebarlang lakója.). A megyénkben ismert teherhordási módokról kis tanulmány számol be (VAJKAI 1941). A szállító eszközökről, kocsiról, szekérről, szánkóról részletesen olvashatunk Szentgál monográfiájában (VAJKAI 1959b). A Balaton mentén külön problémát jelent a vizén való közlekedés, amiről jó képet kapunk BÉL MÁTYÁStól is. Bél felsorolja a fontosabb és rendszeres átkelőhelyeket: Bottyán, Vörs, Balatonberény, Fonyód, Szántód, de hangsúlyozza, hogy tulajdonképpen a téli, a befagyott Balaton jegén való közlekedés, szállítás volt a fontos az ő idejében, és ezt erősíti meg később a Tudományos Gyűjtemény is (1827). Ugyancsak BÉL írja, hogy a Balatonon egymáshoz erősített ladikokon, kis evezős hajókon közlekedtek és ezeken csak néhány embert tudtak a túlsó partra átszállítani. A hajózásban járatlan nép félős, a viharokat nem szokta meg, s alig szánja rá magát a hajóraszállásra. A Balatonon való átkelésről különben az itt járt külföldi utazók is beszámolnak, így BRIGHT (1815), BEUDANT (1818), és a Tudományos Gyűjtemény (1820). A Tudományos Gyűjtemény különben 1827ben felsorolja a fontosabb átkelőhelyeket, bár ezek magántulajdonban voltak. A tihanyi-szántódi átkelő a bencéseké, az akali a piaristáké, a kővágóörsi a boglári földbirtokosoké. Az átkelők tehát elsősorban az uradalmak érdekeit szolgálták, a nép csak munkavállalásra ment át a túlsó partra, sokan így is a hirtelen támadt viharokban a Balatonba vesztek. A múltszázadbeli itt járt külföldieknek feltűnt a Balaton élettelensége, mert hajót alig láttak (PAGET, 1835, KOHL 1842). Inkább kultúrtörténetileg, mint néprajzilag fontos, hogy FESTETICS PÁL 1753-ban építette az első balatoni gályát, a Kristophot, és a fenéki révnél egész 322