Kralovánszky Alán – Palágyi Sylvia szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 13. – Történelem (Veszprém, 1978)

VAJKAI AURÉL: Néprajzkutatás Veszprém megyében

használnak stb. Mindez áll az erdei gyümölcsök, vadontermő növények gyűjtésére is. Lehetőleg az összes ismert vadnövényt össze kell gyűjteni, a nevükhöz fűződő egyéb hagyományokkal, felhasználási módjukkal (táplálék, gyógyszer, játék stb.). Minden esetben szakemberrel kell meghatározni az egyes gombákat, növényeket. Ilyen kutatás megtörtént egy bakonyi (Szentgál, VAJKAI 1959b) és egy Balaton melléki (Cserszegiomaj, VAJKAI 1939) községben, effajta gyűjtőmunkát azonban még sok más községben el lehetne végezni. Olajra népünknek a múltban nagy szüksége volt, használták világításra, a katolikusok böjtben éltek vele, de kiterjedt alkalmazást talált a népi orvoslásban is. A Bakonyban az erdőségekben bükkmakkot gyűjtöttek össze és azt vitték az olajütőhöz (VAJKAI 1959.). Az 1930-as években még működött a megye területén néhány olajütő (VAJKAI, olajütők), azóta ezek is nyomtalanul eltűntek, legfeljebb az olajütőház maradt meg. Feltehetőleg még adatokat lehetne gyűjteni az öregektől a bükkmakk gyűjtésére vonatkozólag, nemkülönben a még álló olajütőházakat felmérni, s a visszaemlékezések alapján rekonstruálni az egykori szerkezetet, berendezést. (VAJKAI 1975). Kiterjedt mesterség volt a Bakonyban a szénégetés, mészégetés. A szentgáliak szénégetéséről részletes leírást olvashatunk (VAJKAI, Szentgál 1959b), azonban érdemes volna összehasonlításul a Bakony más területein is e mesterség után kutatni, s ha már nem is gyakorolják, a hozzáértőktől a munka módját, szerszámkészletét, az elnevezéseket összegyűjteni. A régebbi mészégetésről szórványos adataink vannak (pl. megemlíti KITAIBEL is: 1799). Meszet azonban napjainkban is égetnek a Bakonyban, s érdekes módon nem az odavalósiak, hanem messziről idegen idevándorolt mészégetők gyakorolják ezt a mesterséget, így érdekes néprajzi, szociológiai probléma az idevándorlás okának kiderítése. A Bakony erdő termékeinek felhasználása a múltban főleg a bevándorolt nemzetiségek foglalkozása volt (VAJKAI 1959a, 1959b). Megvizsgálandó volna a kérdés részletesebben ebből a szempontból is. A méhtartás a Bakonyban kevésbé volt jelentős (már így nyilatkozott FÉNYES is: 1836), de néprajzilag érdekes a vadméhek odújának felkutatása, ennek módjáról leírásunk van (VAJKAI 1959b). Szentgálon azt is megtették, hogy az erdőben talált, méhrajt tartalmazó odus fát kivágták, hazavitték és otthon a ház előtt felállították. Jelentősebb volt ennél a Balaton melléki méhészet, hisz már az 1055-ben keltezett tihanyi alapító oklevél két méhészetről és ötven kas méhről tudósít. Egy Vácon 1795-ben megjelent méhészkönyv azt írja, hogy többek közt a Balaton melléki méhes gazdák a tapasztalatból igen tanult méhészek lettek. Néprajzilag hasznosíthatók MÁRTON Gábornak 1816-ban megjelent méhészeti könyve (Gazdaságos méhtartás), mert ebben több Balaton menti község méhészkedését megemlíti (Köveskál, Balatonhenye), többek közt szól a méhesekről, méhházakról, kasokról. Mindennek ellenére a Balaton melléki méhészet az elmúlt évszázad adatai szerint, meglehetősen szegényesnek mondható, csak nagyritkán találkozhatunk méhesekkel. Nád-, zsupkéve-, ritkábban kőfalú ménesek láthatók az udvarban, elvétve a szőlőhegyben. A méhesekben főleg szalmakasok állanak (VAJKAI 1959b). A falusi méhészet vizsgálatára vonatkozólag mindeddig csak szórványosan történtek gyűjtések, pedig sok tekintetben itt is eredményes munka végezhető. Meg kellene vizsgálni a méhekre, darazsakra vonatkozó természetismeretet, a rajzással kapcsolatos hiedelmeket stb. (VAJKAI 1964). Mézeskalácsosok Keszthelyen még működnek, a vásárok, helyi búcsúk alkalmával különféle mézes édességekkel, bábukkal stb. jelennek meg, s ugyanakkor árusítják a lányok, menyecskék kedvenc italát, a mézből készített édes márcot. A bábosok öntötték viaszból az emberi alakot, testrészt, házat, állatot ábrázoló offereket, ezeket a kegyhelyek szobrához vagy az oltárra helyezték a betegek, a bajba esettek, a segítségre szorulók (VAJKAI 1964). A vadászat nálunk a kiváltságos rendek privilégiuma volt, és a parasztság, a jobbágyság csak a kártékony ragadozó állatokra vadászhatott. Szentgál volt a királyi vadászok lakhelye. Részletes leírásból (VAJKAI Szentgál, és MALONYAY egyik kötetében) képet kaphatunk az egykor nagyszabású vadászatokról. Megemlíthető még itt, hogy az utolsó bakonyi farkast állítólag 1880 körül ejtették el, a Balaton bozótaibán pedig még az 1890-es években is megjelent (VAJKAI 1959a, 1964). A kutató legfeljebb helynévgyűjtés közben bukkanhat a régi vadállományra utaló szavakra (pl. Farkasgödör). Néprajzilag ennél értékesebbek a kis emberek, a kártékony apróvadat irtó parasztság, és nem utolsó sorban a különböző vadorzók, vadfogók tevékenykedései, mert tulajdonképpen csak itt ismerkedhetünk meg a népi vadfogó eljárásokkal. Mert a szegény ember apró gazdaságát félti a kártevőktől, mert vadászszenvedélyét elégíti ki, végül az elfogott vad haszna miatt, mert húsát megeszi, bőrét, prémjét értékesíti. Régimódi vadfogó eljárás a nyestezés (VAJKAI 1959b). Télen űzték, amikor a hóban követni tudták a nyest nyomát. A nyomozó vadászat egyéb formáinak leírásával azonban a Bakony területén még adósok vagyunk, s az is lehetséges, hogy az eddig át nem kutatott területeken még hasonló ősinek mondható vadfogó módokat ismernek. Nem tudunk részleteket az állatok verembe fogásáról sem, s az egyes csapdafajtákat is kevésbé ismerjük. A leírások inkább a ház körüli kártékony állatok (egér, görény) csapdáival foglalkoznak (VAJKAI 1959b), és kevesebb adat áll rendelkezésünkre az erdőben felállított vadfogó eszközökről, hurkokról. Egy szarvasfogó csapda leírását ismerjük az Észak Bakonyból (VAJKAI, Adatok a Bakony.. . vadfogó életmódjához), a rókabödönt, amiben a ferdén futó vasszegek akadályozzák meg a róka kifutását (GÖNYEY), és a rókafogás ama mód313