Kralovánszky Alán – Palágyi Sylvia szerk.: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 13. – Történelem (Veszprém, 1978)

VAJKAI AURÉL: Néprajzkutatás Veszprém megyében

ját, amikor felfüggesztett horogra akad fel a róka (VAJKAI 1959b). Szőlőhegyekben főleg a nyulakat fogdosták. A gyepük nyílásán, ahol a nyúljárás volt, hurkot vetettek. Fel kell hívni a figyelmet egy különleges szerkezetre az íj as ürgefogó csapdára, mivel e művelő déstörténetileg érdekes csapdafajta hazánkban elsősorban a Balaton keleti sarka környékéről (Csajág, Egying) ismeretes. Az íjas ürgefogó csapda hasonló a számszeríjhoz. Az ürgelyukra téve a kibújó állatot az íj rugalmasságával kapja el (VAJKAI 1964). Adatok a Bakony . . . vadfogó életmódjához). Az íjas ürgefogó csapdával összehasonlító néprajzi irodalmunk többször foglalkozott. Hasonló csapdaféleség nyomon követhető finnugor, szibériai prémvadász népekig, de megtalálhatjuk ábráját, leírását rögi, XVII. századbeli francia vadászkönyvekben is (KOROMPAY, GUNDA). Mindent összevéve a Bakony erdeinek régiségéhez, a Balaton mellék változatos táj arculatához mérve az eddigi vadfogó eszközök, módok eddigi gyűjtése nem mondható túlságosan gazdagnak. Adataink tulajdonképpen csak arról a néhány helyről vannak, ahol kutatók dolgoztak. Az erdő vadjaival kapcsolatban még egy Balaton környéki művelődéstörténeti érdekességet kell megemlíteni, a szelídített vaddisznótartást. A múlt században uradalmak erdejükben szelídített vaddisznókondát tartottak, és ilyent létesített a Festetics uradalom is a keszthelyi erdőkben, a veszprémi püspökség a Sümeg melletti Sarvaly erdőben (VAJKAI 1964). Egy 1860—70-es évekből származó, a keszthelyi Helikon könyvtárban látható festmény meg is örökítette az erdőben tanyázó vad'disznókondát szűrös kanászaival, így a kép többek közt népviselettörténeti szempontból is értékes (VAJKAI 1959a). A vaddisznókkal való foglalkozás esetleg régi pásztorhagyományokat őrzött meg, s tekintve, hogy Sarvaly erdőben a vaddisznókondát az 1940-es évek elejéig tartották, még akadhat ember, aki a kondát ismerte. IRODALOM GÖNYEY S.: Rókabödön a Bakonyban. Népr. Ért. 1937. HEGYI I.: Erdei fakitermelés Bakonycsemyén. Néprajzi Közi. 3-4. 1957. A fa fuvarozása a bakonycsernyei erdőkben. Néprajzi Közi. 1-2. 1958. HERKELY K.: Népi erdőgazdálkodás Veszprém vármegyében. Ethn. 1941. KOROMPAY B.: Finnugor eredetű csapdáink kérdéséhez. Népr. Ért. 1939. MÁRTON G.: Méhtartás. (Győr 1816) TÁLASI I.: Adatok a Bakony erdei életéhez. Népr. Ért. 1942. VAJKAI A.: Adatok a Bakony gyűjtögető és vadfogó életmódjához. Vasi Szemle, 1938. 1-2. sz.; A gyűjtögető gazdálkodás Cserszegtomajon. Népr. Ért. 1941; Olajütők Veszprém vármegyében. Ethn. 1942; Adatok Szentgál gyűjtögető életmódjához. Ethn. 1945. Újabb adatok a bakonyi és Balaton-melléki olajutökhöz. Ethn. 1975. 2. Halászat A balatoni halászat, mint népi tevékenység már több, mint félévszázad óta elvesztette jelentőségét, s így ezen a téren századunkról néprajzi szempontból alig beszélhetünk. A múlt azonban még sok érdekes és hálás problémát vet fel, és mindezzel érdemes foglalkozni már azért is, mert érezhetőleg számos téves megállapítás, balhiedelem, irodalmi eredetű romantikus szemlélet él a köztudatban a balatoni halászattal kapcsolatban. A balatoni halászatról már az 1055-ben kelt tihanyi alapító oklevél is megemlékezik, amikor az apátságnak tíz halászt adományoznak, vagyis a későbbi megállapítások szerint annyit, amennyi az öregháló húzásához szükséges. Vejszére való halászatra utalnak az alapító levélben szereplő székvejsze, pótvejsze nevek. Egy XI. századbeli oklevél is említi a halászatot, ahogy említés történik erről a XIV., XVI. században is. Sokat foglalkoztak történészeink a halászati joggal, a XII. században már önálló halászfalvak vannak. Több XIV. századbeli adat szerint a jobbágy halászhatott, de a földesúrnak hányadot kellett adnia. Tulajdonképpen a Balatonon szabad halászat nem volt, de a parti birtokosok mindenütt halászhattak (DEGRÉ). A régi leírások közül a legértékesebb BÉL MÁTYÁSnak a téli, jég alatti halászatról írt klasszikus leírása, amit rajzmelléklettel is ellátott. A XIX. század elejétől meginduló tudományos feltárások sok értékes adatot adnak a Balaton mellék népének halászatáról. A Tudományos Gyűjtemény egyik cikke már 1817ben megállapítja, hogy kereskedelmi szempontból fontosabb volt a téli, jég alatti halászat a nyárinál. Egy halászatban 150—200 mázsa halat is foghattak. Más szerzők is (FÉNYES 1836) hangoztatták, hogy a halászat ideje főképpen a tél, ha a Balaton befagy. Fényes különben egyéb halászati módokról is ír. Számos Balaton menti községet sorol fel, ahol a halászat jövedelmező foglalkozásnak számít. Tihany is úgy szerepel, mint halászfalu. A gardahalászattal már a Tudományos Gyűjtemény is foglalkozik 1817, 1824-ben. Leíiják, hogy a garda megérkezését a Balaton színváltozásáról tudják meg. A vigyázónak jeladására kerítgetik a hálót a tihanyi halászok. A néprajzi kutatás már korán foglalkozik a Balaton halászatával. Egész tudományunk legalaposabban kidolgozott fejezete a balatoni halászat. Mindez érthető a múlt század szemléletének ismeretében, amennyiben annak idején a halászatban, ahogy az állattartásban is igyekeztek kutatóink ősi, a honfoglalással behozott műveleteket kimutatni. A balatoni halászat leírásának több kimagasló egyénisége volt, itt most elsősorban HERMAN OTTÓ, JANKÓ JÁNOS, LUKÁCS KÁROLY írásaira kell gondolnunk. Herman Ottónak „A magyar halászat" című könyve 1887-ben jelent meg, s a tárgyi néprajz területén az első komoly tudományos művek közé sorolható. Könyvében jelentős részt foglal el a balatoni halászatról szóló leírás. Herman Ottó még megfigyelhette a régi balatoni halászatot, és így leírása különösen értékes. Többek között a tihanyi gardahalászat Herman Ottó tudósítása óta lett általánosan ismert (bár már korábban is leírták), s mint ilyen bekerült az iskolai tankönyvekbe is. Leírása szerint az egész halászbokor kiszállt, az egy hegyenjáró kivételével, csónakon a vízre, a hegyenjáró 314