A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 13. – Természettudomány (Veszprém, 1978)
Tapfer Dezső: A szalakóta (Coracias garrulus) a Keleti Bakonyban
vadászterület volt. Nagy kár, hogy a sok évtizedes korú, öreg nyárfát — amely ráadásul hatalmasra nőtt cigány teknőfaragók az ötvenes évek derekán kivágták, és a szalakóták innen is végleg elmaradtak. 3. Fehérvárcsurgó, vasútállomási nagy rét: a rétet DNy—ÉK-i irányban hosszan átszelő ritkás fasorban régi harkályodúban volt 1944 május végétől-júniusától szalakóta a fasori odvakban (de nem minden évben). Másutt is voltak odvak a réten, a kisebb erdőfoltokban volt választási lehetőség váltófészkekre. (Zöldharkály, tarkaharkály is állandóan tanyázott a mintegy 3 km x 1,5 km-es, rétié s jellegű, de facsoportokkal is tagolt területen.) A hat megtalált szalakóta„revier" közül a Keleti-Bakonyban ezen a mérsékelten fás réten volt a megfigyelési években a szalakótapár a legkevésbé helyhez kötött. A hatvanas években is fészkeltek még a rét valamelyik facsoportjában szalakóták. A hetvenes években viszont itt már nem találtam meg őket. 4. Iszkaszentgyörgy-halastavak (a tóvidéken a zárótöltések találkozásánál többfelé van kisebb erdőfolt, bennük régi zöldharkály-odvakkal): az Iszkaszentgyörgytől Fehérvárcsurgó felé terjedő nagyobb halastó-rendszer középvonalában folyik át a Gaja-patak. A Gaja két partja is erdőszegélyes. Itt is állandó madár a tarkaharkály, helyenként meg egy-egy zöldharkálypár (főként ott, ahol nyárfák vannak). A mintegy 2x3 km-es érintett területén a tóvidéknek egy pár szalakóta évtizedeken át megtalálható volt. Itt sem ragaszkodott annyira egyetlen odúhoz, ahogyan pl. azt a területileg is közvetlenül határos következő fészkelőhelyén, az iszkaszentgyörgyi kastélykertben találtam. Többször is visszatértek — de nem egymás utáni években — egy szilfában lévő öreg harkály odúba, kb. hat méter magasan. Általános tapasztalatom a szalakótával kapcsolatban, hogy alacsonyan fekvő (3—4 méter alatti) odvakba csak rendkívül ritkán húzódik. 5. Iszkaszentgyörgy-kastélykert: Itt öreg, hajlott törzsű platánfában egymás fölött hat zöldharkály-odú volt. A fa belső korhadása miatt a platán később teljesen üregessé vált. Csak a legalsó odú maradt már lakható, de itt 1950-től egészen a hetvenes évekig évről évre visszatérően fészkelt a szalakóta. Az öreg platánfa így megfigyeléseim szerint mintegy két évtizeden át nyújtott otthont madarunknak. Igen értékes magatartás-élettani megfigyeléseket lehetett ezen a helyen végezni — kihasználva a közelben levő különösen kedvező rejtőzési lehetőségeket. 6. Szerencsekerék-erdő (Gusztus puszta—Sárszentmihály): Lényegében még a Bakony-szegélyhez tartozó terület az itt kezdődő nagy Sárrétek peremén. Az ültetett feketefenyő-erdő szélén kisebb nyárfa-telepítés is van (nyírfákkal keverve), mely már szintén több évtizedes. A hatvanas évek derekáig zöldharkály-pár is fészkelt itt. A nyárfákban kivájt odvaik azóta is (még 1960-tól) visszatérően otthont adnak a szalakótának. Mivel az erdőcskén olykor mezőgazdasági gépektől zajos út vezet keresztül, a szalakótapár itt különösen félénk. A pusztával, csatornákkal szegélyezett környező táj gazdag rovarvilágával, „talajmenti" életével szintén igen jó táplálékszerző terület. 1973 nyarán BANKOVICS ATTILA zirci kutató barátom szóbeli közlése alapján értesültem arról, hogy Isztimér mögött, nyugati irányban, a Barokvölgy mély horpadásának kanyarodó szárnya közelében, jellegzetes bakonyi tölgyesben — mely sok évtizede sertéslegelő is — szintén fészkelt a jelzett évben szalakóta. Én magam itt a megelőző években szalakóták által lakott odút nem találtam, színpompás madarunkat csak olykor átrepülve figyeltem meg. MEGÉRKEZÉS, PÁRBA ÁLLÁS, KÖLTÉSBIOLÓGIAI ADATOK Bakonyunk keleti szegélyén április végénél előbb nem térnek vissza a szalakóták. Eddigi megfigyeléseim szerint párban érkeznek. Már érkezésük első napjaiban szorgosan mozognak a nekik is alkalmas tágas odúkban, mely aktivitásuk később (májusban) részben alábbhagy. A párosodás nálunk történik (vagy nálunk is). Áprilisban-májusban-júniusban a szalakótapárok csak „saját családjuk"-ban élnek, a szomszéd, — legtöbbször — messzebb fekvő területeken „revier"-t foglaló más szalakótákkal kapcsolatot ilyenkor nem tartanak (később, amikor felnevelt fíókáik már repülnek, kapcsolatba kerülnek az egyes családok egymással a táplálkozóterületeken). Megérkezésük után — legtöbbször párosával — gyakran felrepülnek az erdők koronaszintje fölé, megfigyeléseim szerint 80—120 méteres magasságokba is, és onnan meredek ívben, nem egyszer váratlan fordulatokkal, „karélyozva", játékosan buknak alá. Olykor szinte bukfenceznek is a levegőben. Hangjukat májusban gyakran hallatják, az embernek az az érzése, a párok „beszélgetnek". Hangutánzó szótagokkal jelezve hangjukat, azt legtöbbször lágy „kra-kra-kra^kra"ként lehet leírni. Lényegesen, szinte „nagyságrendekkel" halkabban-lágyabban „beszélnek", mint a varjak (különben a „varjúbeszéd" vonatkozásában már rendelkezünk konkrét bizonyítékokkal). A megszokott normális tavaszi időjárás esetén a tojó rendszerint június első hetében — a hétnek a vége felé — kezdi ülni 4-es 5-ös fészekalját. Ritkán már május végén lerakják az első tojást, ilyenkor korábban kezdik a kotlást. Viszonylag nagy, szép fényes, ovális, fehér tojásaik vannak. Időnként váltják is egymást, de jobbára a tojó üli a fészekaljat. Legtöbbször semmiféle bélelőanyagot nem hordanak az odúba. 19—20 nap elteltével kelnek a csupasz, csukott szemű („vak") fiókák. Mindkét szülő etet, halkan, óvatosan érkeznek és távoznak, de ilyenkor a fiókák napról napra erősödő hangja már messziről elárulja a lakott odvakat. 82