A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 13. – Természettudomány (Veszprém, 1978)

Szabó István–Szabó László: Emlékezés Boros Ádámra

Emlékezés Boros Ádámra SZABÓ ISTVÁN-SZABÓ LÁSZLÓ 1973. január 2-án hunyt el a Kárpát-medence mohaflórájának és virágos növényeinek kiváló tudósa, BOROS ÁDÁM. 1900. november 14-én Budapesten született. Édesapja, nagyapja, nagybátyja művészet- és termeszetkedvelő középiskolai tanárok voltak. Tőlük kapta, és ők mélyítették el benne a természet szeretetét. A növénytan iránti érdeklődést gyermekkorának rendszeres alpesi kirándulásai, a havasi flóra megismerése ébresztették fel. Életútját meghatározták a tehetségét felismerő, őt támogató középiskolai tanárai, KOCH NÁNDOR és CSEREY ADOLF, majd JÁVORKA SÁNDORRAL és DÉGEN ÁRPÁDDAL való megismerkedése. A kor e két neves botanikusától tanulta a florisztika, a növényföldrajz és a bryológia alapjait. 1918-ban a Pázmány Péter Tudományegyetem tanár szakos hallgatója lett. Négy év múlva abszolvált, sőt növénytanból doktorált geológia és paleontológia melléktárgyakkal. Már egyetemi hallgató korában SZABÓ ZOLTÁN professzor mellett asszisztált, aki a botanikai ismeretek széles körű, főleg mezőgazdasági hasznosítása iránti igényességet nevelte belé. Első munkahelye, a budapesti Gyógynövénykísérleti Állomás (1922-től), a mezőgazdasági kísérletügy terén kifejtett munkásságának kezdetét jelentette. Ennek folytatásaként 1938-tól a Vetőmagvizsgáló Intézetben gyomkérdésekkel, valamint rétek és legelők botanikai tanulmányozásával foglalkozott. 1945-ben a Gyógynövénykísérleti Intézet igazgatója lett. Megszervezte a felszabadulás utáni gyógynövénykutatás alapjait. Fellendítette a hazai flóra értékes gyógynövényeinek kutatását, begyűjtését és vizsgálatát. Élete végéig részt vett a gyógynövény szabványok kidolgozásában. Áthelyezték az Országos Fajtaminősítő Intézethez, majd az Országos Agrobotanikai Intézet főmunkatársa és osztályvezetője lett. Számos belföldi agrobotanikai gyűjtőutat vezetett a magyar flóra takarmányértékű vad fajainak begyűjtésére, értékelő vizsgálatára. „Magyarország Kultúrflórája" sorozat több füzetének, kultúrnövényekről szóló monográfiáknak szerzője és munkatársa volt. A legkiemelkedőbb eredményeket azonban a mohakutatás terén ért el. Már 29 éves korában a Revue Bryologique közép-európai referense lett. Az Ukrán Tudományos Akadémia botanikai folyóirata ekkor már mohászati cikkeit közölte. 1957-ben „Magyarország mohaföldrajza" című értekezésével elnyerte a biológiai tudományok doktora címet. 1966-ban a British BryologicaSociety tiszteletbeli tagja lett. Élénk kapcsolatot tartott fenn a világ legnevesebb bryológusaival. Magán moha-herbáriuma kb. 130 000 kapszulát tartalmazó világhírű, védett nemzeti kincs. Nyugdíjasként idejének nagy részét mohakutatásnak, az összegyűjtött bryológiai adatok feldolgozásának áldozta. Megírta élete fő művét: Bryogeografie und Bryoflora Ungarns (1968). Foglalkoztatta Európa bryospóra atlaszának kiadási terve, melynek első, Kárpát-medencére vonatkozó része halála előtt nyomdába került. Az agrobotanikai kutatások és a bryológia művelése mellett az oktatásban is tevékenyen részt vett. 1929-ben „Mezőgazdasági növényismeret"-ből magántanárrá habilitált. 1944/45-től az Állatorvosi Főiskolán megszervezte és oktatta a növénytant. 1948-ban egyetemi nyilvános rendkívüli tanár címet kapott, majd magántanári képesítését a „Gyógy- és vegyipari növények természetrajza" tárgykörre is kiterjesztette.